A magyar népmese napja

2005 óta, Benedek Elek születésének évfordulójára emlékezve, ezen a napon gazdag mesekincsünk, az élőszavas mesemondás hagyománya kerül figyelmünk középpontjába: mindaz a tudás, bölcsesség, humor és képzelet, amelyet elődeink nemzedékről nemzedékre örökítettek. 

A népmese a magyar szájhagyományozó népköltészet egyik leggazdagabb és legváltozatosabb műfajcsoportja, amely hosszú történeti fejlődése és hagyományozódása során számos, eltérő szerkezetű, témájú és funkciójú mesetípust alakított ki. A folklorisztikai kutatás a népmeséken belül több műfaji csoportot különböztet meg, így többek között állatmeséket, tündérmeséket, legendameséket, novellameséket, formulameséket és tréfás meséket.

A szórakoztató, nevettető jellegű tréfás mesék a népmesék egy igen jeles csoportja: humoruk gyakran az emberi gyarlóságokból, az ostoba vagy furfangos szereplők viselkedéséből, illetve a cselekmény váratlan fordulataiból és a helyzetkomikumból fakad. A humor sok esetben társadalmi szokások, emberi tulajdonságok és közösségek csipkelődő bírálatának eszköze is volt. 

A magyar népmesekincsben igen jelentős arányban szerepelnek a falucsúfoló mesék. Ezeket a történeteket nem a hagyományos, gyerekeknek szóló elbeszélő alkalmakkor mesélték, hanem szinte mindenhol: a kocsmában, a vonaton, a vásárban, munka vagy pihenés közben egyaránt. Szép számmal vannak olyan települések, amelyekről különösen sok tréfás, népi elbeszélés ismeretes. Ezeket a falucsúfoló ráfogásokat a magyar szakirodalom rátótiádáknak nevezi. 

„Kecskemét, s a város vonzáskörzetébe tartozó kisebb-nagyobb települések lakói is gyakorta tréfálkoztak egymás rovására. Régente…amikor még a városi és a falusi ember is szinte minden hétköznapi helyzetben megtalálta a módját a viccelődésnek, a jó ízű, kedélyes anekdotázásnak. Meséléssel múlatták az időt a malomban, az őrlésre várakozva, vagy éppen egy-egy kiadós nyári zápor idején, az eső elálltát várva a mezei munkák végzésekor. Mindennapi beszélgetések helye volt a kút, ahová a környék lakói vízért jártak. Vasárnap és ünnepnapokon pedig az emberek a főtéren, a főutcán sétáltak, beszélgettek. Ha betévedt az ember egy iparos műhelybe, ott sem unatkozott, hiszen a mester vagy a segéd valósággal kötelességének érezte a kuncsaftok szórakoztatását, szóval tartását.”

Kecskemét nevének eredete is célpontjául szolgált a tréfálkozásnak a régi időkben. 

„Valamikor Kecskemét – ez kecskejárás volt – tartják ma is az idős kecskemétiek. A közvélemény szerint a város kecskétől neveztetett volna el, annyira hitték Kecskeméten, hogy a kecskét a város címerében is fölvenni nem kételkedtek.”

Hogyan került bele a kecske a címerbe? Erről szól a következő tréfás mese:

„Én tudok egy történetet arról, hogy a kecske miért lett olyan hírös állat, hogy a címerbe is bekerült. Ezt a történetet a nagymamámtól hallottuk 1925-ben. Aztán kérdeztük, én is, meg anyám is, hogy miért kellett annak olyan úri kecskének vagy okos kecskének lenni. 
-Hát – azt mondja -, azért fiam, mert valamikor Kecskemét az kecskejárás volt…
Na, volt köztük egy olyan pimasz kecske, hogy ha elvetettek valamit, az rögtön lelegelte. 
Oszt a Nagytemplomnak volt egy harangozója. Hát, mit csináljon, atyaúristen, hát akárhova veti a magot, hát mindig lelegeli a kecske. Mindig ez az egy pimasz kecske. 
Hát, oszt egyszer azt mondja a harangozó:
-Na, majd kitolok én a kecskével! Fölmék…
Oszt a Nagytemplomnak van az a nagy karzatja, erkélye, oda vetette el a füvet. 
Meglátja a kecske, hogy zöldül valami odafent, hát fölment. 
Igen ám, de ment ez a harangozó is utána, hogy hova mén a kecske, hogy mit akar. 
Hát, a kecske fölmén, fölért. Ő nem akart a sarkában lenni, csak mikor fölért, a kecske fordult vissza. 
Azt mondja az embör: 
-Hát, te miért gyüttél föl? 
-Ó – azt mondja -, hát mögnézni, hogy hány óra van…!
Azt mondja:
-Oszt hány van? 
-Egy!
-Hát, mennyire igazad van – azt mondja -, majd te leszel a vezér kecske!
Ő lött! Azért lett a címerben.”
    (Bereznai Zsuzsanna 1998-as gyűjtése nyomán, mesélte Liczek Lajosné Patkós Erzsébet)

Forrás (szakirodalom és fotók):
Ortutay Gyula – Dégh Linda – Kovács Ágnes: Magyar népmesék I–III. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1960; 
Ortutay Gyula (főszerk.): Magyar Néprajzi Lexikon I–V. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1977–1982. 
Hornyik János: Kecskemét város története oklevéltárral. I–IV. Kecskemét, 1860–66.
Szabó Kálmán: A hírös város anekdotakincse. Kecskemét, 1935.
KKJM Néprajzi Adattár – Bereznai Zsuzsanna: Falucsúfoló mesék Kecskemét vidékén 1668.2019
KKJM Fotó Adattár