A tánc világnapja

A tánc világnapján egy táncsarkantyút mutatunk be a Kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi gyűjteményéből.

A táncsarkantyú egy tipikusan férfi viselet kiegészítő. Jellemzően csizmán hordták. Feltételezhetően, az egyszerűbb, lovagláshoz viselt sarkantyúk átalakításából született meg ez a kimondottan tánchoz használt típus. Kovácsoltvasból, vagy öntött fémből készültek. A régebbi típusú táncsarkantyúkat egyenesen a csizma sarkába szögelték, vagy csavarozták. Ezesetben készülhettek régi pénzérméből, vagy derelyeszaggatóból is. Újabb formájában a sarkantyút a sarok ívéhez igazított fém-pánt tartja, amit a csizma sarkára kisebb, csatos bőrszíjakkal erősítenek fel. Gyűjteményünkből egy ilyen darab látható a mellékelt fotón. Az átmeneti formát képviselő darabokat szintén a csizmasarokra szögelték a szíjazás helyett.

A táncsarkantyúk használata leginkább a csoportos, vagy szólisztikus férfitáncokban domináns. Legfőbb szerephez a verbunkban jutott, ahol a fokozattan hangsúlyozott kíséretű tánczenéhez igazodva a sarkantyú csengésével emelték ki a zene ritmusát. Ahogyan régen mondták, a sarkantyún kiverték a nótát, vagy kipöngették. Bár a tánc egyes motívumait is alakíthatta – hiszen a mozdulatok függvényében folyamatosan csörög – mégis inkább a sarkantyú által produkált hanghatás volt a fontosabb, mintsem maga a tánc. Emiatt csak ügyesebb táncosok viselhették, sokszor csak csoportos férfitáncot vezető táncos kiváltsága volt. A táncsarkantyúk csörgésének hangerejét a rajtuk lévő taréj mérete határozta meg. A lyukas két filléressel megegyező mérettől akár a söralátét nagyságáig is terjedhetett a taréj átmérője. Nem csoda hát, hogy egyes időszakokban és bizonyos falvakban, a közösségi norma ellenezte, vagy rendeletekkel tiltották a sarkantyúk viselését a táncos helységekben. A nagyobb, csillagos taréjjal kialakított sarkantyúk ugyanis kárt tehettek a többi táncos ruházatában. A táncsarkantyúk divatja miatt több helyütt is kialakult az úgynevezett sarkantyús tánc, aminek fő motívuma a bokázó és a figura miatt létrejövő folyamatos sarkantyú-csengés vált a tánc legfőbb elemévé (pl.: Rimóci sarkantyús tánc).

A tánc sarkantyúk divatja a 19. században tetőzött és egészen az 1930-as évekig volt jelen a magyar néptánc kultúrában. A felvágós, virtuskodó legények hétköznap is viselték, hogy a folyamatos csörgéssel felhívják magukra a figyelmet. A feltűnősködő fiatal férfiakat ezért is nevezték sarkantyús legénynek.

Vidékünkön, Kecskemét környékén, az új stílusú férfi táncok – melyekhez a táncsarkantyú illik – kevésbé voltak jellemzőek. Egyedüli kivétel a néptáncos közegben ismert kunszentmiklósi  kunverbunk és kun legénytánc. A Gyöngyösbokréta mozgalomban, az 1930-as években „felélesztett” kunszentmiklósi férfitáncok elmaradhatatlan kelléke lett a táncsarkantyú. Vármegyénk nyugati és legdélebbi szegleteiben a délszláv nemzetiségiek azonban előszeretettel használták saját, jellemző körtáncaikban a kolokban. Igen kedvelt volt a bunyevácok körében, akik a táncsarkantyúk hanghatását a csizmájukra szerelt kisebb csengőkkel is fokozták.

Kasza Dániel

Források:
Magyar Néprajzi Lexikon
LÁNYI Ágoston - MARTIN György – PESOVÁR Ernő
    1983    A körverbunk.
RATKÓ Lujza
     1996    „Nem úgy van most, mint vót régen...”. A tánc mint tradíció a nyírségi paraszti kultúrában.
KKJM – Néprajzi Adattár