A Zene Világnapja

Mi mással lehetne egy múzeumban megemlékezni a Zene Világnapjáról, mint egy régi hangszerrel?  Ez alkalommal a tárogatót mutatjuk be. Történeti szempontból is igen érdekes ez a hangszer, de az itt bemutatott tárogató egyedi életútja is megemlékezésre méltó.

A ma ismert tárogatót a közbeszédben gyakran emlegetik „népi hangszerként”. Hogy pontosan mit is sorolhatunk ebbe a kategóriába, abban évtizedek óta megoszlik a kutatók véleménye, és a népi hangszer fogalma is folyamatos rekonstrukciót igényel. A klasszikus értelmezés szerint azokat a hangszereket nevezzük ’népinek’, melyet a paraszt- és pásztor emberek saját maguknak készítenek és csak ők játszanak rajta. Ilyen például a nádduda, furulya, citera, tekerő, ütőgardon stb. A magyar népzenei hagyományban számos „gyári” hangszerrel is találkozhatunk, melyet ma már természetesnek veszünk, hogy a paraszti hangszeres zenei kultúránk része. Ilyen a hegedű, harmonika, klarinét, vagy éppen a tárgyalt hangszerünk, a tárogató.  

A tárogató tehát, a közhiedelemmel ellentétben, nem egy klasszikus értelemben vett népi hangszer, hanem hangszergyárak és tanult hangszerkészítő mesterek terméke.  A ma ismert tárogatót a nemzeti romantika kora óta szokás a kurucokhoz társítani, ám akkoriban ez a hangszer még nem létezett. A 18. század elején használt tárogató nevű instrumentum ugyanis még a töröksíp, más néven hadisíp volt.¹  Ez egy keményfából esztergált, tölcséres végű, furulya-szerű, de kettős nádnyelvvel ellátott hangszer, melyen éles, sikító hangon lehetett játszani a korabeli nótákat és nevéből eredően a harci indulókat. Harsány, már-már fülsüketítő hangja miatt javarészt csak dobbal párosították. Ilyen zenekarokról számos korabeli ábrázolás maradt ránk. A 19. század végén, a romantika lelkületébe nehezen beilleszthető hangszernek bizonyult ez a sipákoló hangzás, ám a még élő ’48-as virtus és a fellobbanó Rákóczi-kultusz igényelte a tárogató revitalizációját. A korabeli politikai és társadalmi szemléletnek megfelelően számos, a magyarságra jellemző, szimbólumot, jellegzetességet (nagyrészt mai Hungarikumok) kerestek, vagy újítottak meg (pl.: új stílusú népdalok és magyar nóták, egyre színesedő népviselet, paprikás ételek stb.). Ebben a korszellemben született meg a modern tárogató is, mely két hangszergyároshoz, Stowasser Jánoshoz és Schunda Vencel Józsefhez köthető. A valódi feltalálónak járó cím jogát máig viták övezik, hiszen párhuzamosan fejlesztették ki az új tárogatót. A Millennium évében (1896) tökéletesített hangszer mindössze csak a hangszertest kónuszosságában és nevében őrzött meg valamit a történeti tárogatóból. A modern tárogatót ugyanis a klarinét és az akkoriban újdonságnak számító szaxofon elemeiből hozták létre. A két hangszerhez hasonlóan többféle hangolással és méretben tervezték. Kis túlzással kijelenthető, hogy a napjainkban legnépszerűbb tárogató típus igazából egy fából készült szopránszaxofon. A hangszerek efféle megújítása, majd jó marketing érzékkel „nemzetivé” tétele akkoriban nem volt további példa nélküli. Szintén Schunda Vencel József érdeme a cimbalom korszerűsítése. A tamburát is a 19. század második felében fejlesztették cigányzenekari hangszerré, új tamburatípusok (baszprím, brácsa, cselló) megalkotásával.

A ma már „Schunda-tárogató” néven is ismert hangszert a századfordulón „Rákóczi-tárogató” néven reklámozták. A nótaírók a 19-20. században írt kuruc-nótáikkal tovább erősítették azt a hamis képet, hogy Rákóczi Ferenc seregében a kurucok ilyen a hangszerrel szórakoztatták egymást a tábortűz mellett. Az I. világháborús lövészárkokban tárogatózó katonák valószínűleg ebből a zsánerképből merítettek lelki erőt.

A Horthy-korszakban már nem csak a kuruc dalok, hanem az irredenta nóták jellegzetes hangszerévé is vált. Éppen emiatt, később az 1950-es években a nagy nyilvánosság előtti tárogató muzsikát nem tűrte meg a kommunista párthatalom.

A nép körében azonban – vélhetően a hatásos „nemzeties” reklám hatására – hamar befogadó közegre talált a tárogató. Egyaránt használták pásztorok és a parasztzenekarok vállalkozó kedvű klarinétosai. A pásztorok a dudát és a furulyát lecserélve, könnyebb kezelhetősége és „szépsége” miatt hamar megkedvelték. Kecskemét egykori, nagy kiterjedésű pusztáin tehát vélhetően számos tárogatózó pásztorral lehetett találkozni. Ilyen muzsikáló juhász volt Pogány Sándor is.

Pogány Sándor 1904-ben született a Kecskemét környéki tanyavilágban és pásztorkodás közben, vélhetően autodidakta módon tanult meg tárogatózni. Életéről kevés tényszerű adat maradt fent, de Szabó Sándor tárogatós és Harkai Erika jakabszállási helytörténész hosszas kutatómunkával igyekezett utánajárni élettörténetének. Annyi bizonyos, hogy nehéz és küzdelmes vidéki fiatalkort élt meg. Idősebb korában titokzatos, már-már legendás figurává vált. Az 1960-as évektől haláláig, 1986-ig, a Kecskemét környéki, kiskunsági falvakat járta, és az utcákon, köztereken zenélt. Alkalomszerű közönsége kevés étellel, süteménnyel és aprópénzzel jutalmazta muzsikáját. Az 1970-es években, az újonnan épült széchenyivárosi panelházak közt kóborolva fújta hangszerét, hiszen itt több száz ember lehetett egyszerre a közönsége. A panellakások gyermekeinek egy életre szóló emlék maradt a környezetbe nem illő, ősz bajszú, kalapos „pikulás bácsi”. Később fiatal felesége is csatlakozott hozzá, így ketten tárogatóztak a város és a környező falvak utcáin. 

Halála után ismeretlen körülmények között a Kecskeméti Katona József Múzeumba került hangszere, melyre évekkel később Bezsenyi Ádám történész talált rá. 2024. decemberében Kasza Dániel azonosította a hangszert, mely azóta már a múzeum Néprajzi Gyűjteményének része. Kasza Dániel 2025. május 17-én, a Szabó Sándor által szervezett jakabszállási Pogány Sándor Emléknapon mutatta be az előkerült a hangszert. 

A tárogató rendkívül hiányos és rossz, ám a korabeli fotók alapján, eredeti állapotában került elő. A hangszert vélhetően az első világháború idején a lövészárkokban rekedt katonák számára küldték; vagy egy ott harcoló katonáé lehetett; hiszen a tárogatón az „Emlék a világháborúból” felirat és az „1914” és „1918” évszámok olvashatóak. Hogy hogyan került később Pogány Sándorhoz, azt ma már nem lehet kideríteni. Pogány Sándor nem vigyázhatott kellőképpen hangszerére, hiszen annak mechanikus billentyűiből a rugók kiestek vagy egyes billentyűk egésze letört. Amelyiket egyébként sem tartotta fontosnak azt nem pótolta, ha azonban a számára szükséges billentyű tört le, egyedileg javította ki. A feleslegessé vált lyukakat betömködte. Drótból új rugókat hajlított, egy hiányzó billentyűt pedig bádogból készített el. Mindebből kitűnik, hogy hangszerét régiesen, „pásztorosan”, furulya-szerűen használta. Gyakran alkalmazhatott oktávtörést, valamint egy speciális fújás technikával intonált muzsikálás közben. A tárogató különlegessége, hogy nem túl bizalomkeltő megjelenése ellenére minden megmaradt és pótolt billentyűje működik. A régi tárogató többé már nem szólal meg, de a múzeumban emléket állít egykori gazdájának, akinek alakját számos kisebb városi legenda őrzi. 

Kasza Dániel 

néprajzkutató

Források:
BAON.hu

BRAUER-BENKE József

2010    Népi hangszereink történeti-néprajzi vizsgálata. Doktori disszertáció.

SÁROSI Bálint

1980    Hivatásos és nemhivatásos népzenészek. In BERLÁSZ Melinda – DOMOKOS Mária (szerk.): Zenetudományi dolgozatok. Budapest: MTA Zenetudományi Intézete. 75−83.
1996    A hangszeres magyar népzene. Budapest: Püski Kiadó.
1999    Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó. 31−40.

Beszélgetések Szabó Sándor tárogatóssal.

  ¹A Balkánon zurna néven ismert hangszer.