A zene világnapja – október 1.
A zene világnapja alkalmából egy sokak által ismert és használt népi hangszer, a citera kerül bemutatásra a Katona József Múzeum néprajzi gyűjteményében található egyik hangszer mentén.
A citera a magyar nyelvterület nagy részén ismert, chordofon, pengetős népi hangszer.1 Szinte alig akad olyan magyarországi település, ahol ne működne legalább egy citerazenekar, valamint sok családban él még a citerázó nagypapa emléke. Az 1960-as évekig a citerát a ’tambura’ megnevezéssel illették. A hangszernév azonban nem egy félreértésből fakad, tehát nem az általános jelentésében használt, a délszlávok körében is elterjedt, hosszúnyakú lanttípusokhoz tartozó, zenekari tambura2 hangszerrel keverték össze. A citera tamburaként és asztali citeraként/tamburaként történő megnevezése a Duna -Tisza közén, idős tanyasi emberek körében a mai napig fellelhető. A magyar citera a dudához és a tekerőhöz hasonlóan komplex tánckíséretre alkalmas, bourdon, tehát, dudazenét imitáló hangszer, ami annyit tesz, hogy egy hangszerként egy kisebb zenekar hangzását kelti.3 Ezen tulajdonsága miatt a tanyavilágban előszeretettel használta a fiatalság tánczenéhez. A hangszer azért is vált igen népszerűvé a viszonylag könnyű kezelhetősége mellett, mert kisebb bálok alkalmával egy citerást nem kellett pénzért megfogadni, úgy, mint egy többtagú zenekart.4 Citerás szolgáltatott zenét a kukoricafosztáskor, fonókban, disznótorokon, de leggyakrabban a padkaporos bálokban5 egészen az 1960-as évekig. A citerások jellemző tánczenei repertoárját leginkább a közismert, új stílusú csárdások tették ki, de az 1930-as évektől az olyan tánciskolában tanult, polgári táncokhoz is zenéltek, mint a fox-trot, keringő, tangó, sőt akár a swing.6 Reprezentatívabb táncalkalmakon (lakodalom, belépős bál, TSZ-bál) nem volt helye a citerának, ilyenkor csak a legnagyobb szükség esetén kerülhetett elő.7
A citerákat nagyjából a 20. század utolsó harmadáig házilag, barkácsoló kedvű parasztemberek készítették, önmaguk számára.8
A múzeum gyűjteményében található citerák mindegyike az alföldi, kisfejes vályú, vagy ahogy egyes helyeken nevezik, fiókos citerák formatípusába tartozik. A citeratípus, nevét a jellegzetes kialakításáról kapta, ugyanis a citera zengőhúrjait, azok kvintre hangolhatósága miatt, meghatározott pontok szerint rövidítik meg, így alakul ki a hangszer jellegzetes jobb oldala.9 A hangszer feje mellett leggyakrabban 2-4 db kisfej kerül kialakításra ezeken a hangszereken. A citerák, mivel nem szabványosított méretűek, (mint például a gitárok, vagy hegedűk) ezért igen változatos formai megjelenésűek lehetnek. Éppen emiatt, csak a 20. század második felében alakultak ki a citerazenekarok, a hangszerek húrhosszának szokás szinten végbement egységesítésével. Az 1950-es évekig azonban csak önállóan használták, alkalom adtán tamburával, vagy egyéb dallamhangszerekkel párosítva. A citerákra is érvényes volt a jól ismert mondás: „Két dudás nem fér meg egy csárdában.” Kialakításuk legtöbb esetben teljesen egyedi, de illeszkednek néprajzi tájra jellemző, sajátos formai keretrendszerbe.10 Felépítésüket nagyban befolyásolta a készítőjük igényessége, kézügyessége, szerszámkészlete és nem utolsó sorban a fa alapanyag beszerzésének anyagi és földrajzi lehetőségei.
Az itt bemutatott citera (ltsz.: 81.107.1) leírókartonja nem túl sokat mondó, hiszen a gyűjteményben található többi hangszerhez hasonlatosan nem hangszerként, hanem közönséges néprajzi tárgyként dolgozták fel. A citera formai tekintetben tipikus alföldi darab. A hangszernek, alföldi szokás szerint, nem készítettek feneket, ami nem is feltétlen szükséges, hiszen a citerát asztalra, vagy padra fektetve szólaltatják meg. Belső merevítése nincs, viszont a hangszer oldalai akác- és bükkfából készültek, ami kellő tartást ad a hangszernek a húrok folyamatos feszítése ellen. Készítőjének nem állhatott rendelkezésére jól felszerelt asztalos műhely, ugyanis ragasztás helyett, szögeléssel illesztette össze a hangszer alkatrészeit. Tisztában lehetett a húrok feszítőerejének fogalmával és a készítésnél biztosra ment, ugyanis szükségtelenül sok, 15-25 db szöggel rögzítette a hangszer káváit a tőkéhez és a fejhez. A citera belsejébe „1922 B” évszámot, valamint valószínűleg a hangszer árát, „70 K” (Korona) faragta az alkotó. Ebből már következtethetünk arra, hogy az ismeretlen készítő vásári portékaként kínálta a házilag, előre gyártott hangszereit. Mind emellett, halványan a tulajdonos grafitceruzával beírt neve is olvasható: Csontos Lajos, akitől a hangszert 1981-ben vásárolta a múzeum számára Sztrinkó István, Kiskunmajsán. 17 db húrjából mára 15 db maradt meg. Kidolgozása és a felhasznált faanyagok kiválasztása igényességre vall. A citera 3 db kisfeje, az oldalkákával együtt, egy darab bükkfából lett kialakítva. A 2-2 húrt tartó kisfejek, a fejhez hasonlatos formavilágúak, ám kevésbé kidolgozottak. A fej, kissé stilizált módon a hegedű fejének formáját imitálja. A vörösrézből készült bundok, régies nevükön kóták, melyeken a zenész a dallamot játssza, kinézetre a zongora klaviatúrájához hasonlóan két külön sorban helyezkednek el, fogólap nélkül a lucfenyő rezonánstetőbe szögelve. Lent a diatonikus, felül pedig a kiegészítő kromatikus hangsor bundjai fekszenek. Hangkészlete két oktávnyi, a-tól a”-ig terjedő.11 A citerákon, egyébként szükséges asz-hang bundja nem található meg a hangszer kótái között. Ez nem tekinthető konstrukciós hibának, mindössze ez is egyfajta jellegzetessége a Duna-Tisza közi, régi citeráknak, igazodik a Közép- és Alsó Tisza menti népdalok hangkészletéhez. A hangszer megjelenésének meghatározó jegye a két rozetta alakban kifúrt lyukcsoport, melyből az egyik kissé „belecsúszott” a bundsorba. Húrhossza 65 cm, ami arra enged következtetni (a húrok megmaradt hangolása mellett), hogy körül-belül A hangolásban használták, ám az kétségkívüli, hogy ez nem lehetett zeneileg tiszta hangzás.12 A citera bőgőhúrja ugyanis egy alig megfeszített drót, mely beazonosíthatatlan hangon zúghatott a többi mellett.13 Ez nem egyedi eset, hiszen a citerások legtöbbje sohasem hangolta a citera legmélyebb, bőgőhúrját, így a bourdon hangzás és a zeneileg tiszta tonalitás sem valósult meg a hangszeren történő zenélés közben.14 A citera tetején nem látható nagy igénybevétel nyoma, mindössze egy egészen kis részen vehető ki a verő okozta kopás a pengetés helyén. Az 1960-as évekig, ugyanis jellemzően liba, vagy pulykatollal, ún. verővel szólaltatták meg a hangszert, ami mélyebb nyomot hagyott a puha lucfenyő tetőn, mint a manapság használatos pengetők, valamint nem ujjal fogták le a hangokat, hanem nyomóval. A nyomó nem más, mint egy keményfából készült pálca, vagy egy pálcikával „kibélelt” libatoll. Ezzel folyamatosan glissandozva, csúsztatva fogták le a dallam diatonikus hangjait.
Az itt ismertetett leírásából is kitűnik, hogy a citera a szegények hangszere volt.15 Maguk a hangszerek sok esetben szegényes szerszámkészlettel rendelkező emberek kezéből kerültek ki. A régi, még nem specialisták által készült,16 hangszerek között a számos igénytelenül kivitelezett citera mellett művészien kialakított, míves, a népi díszítő művészet jellemző jegyeit felvonultató, hangszerként is kiemelkedő darabokkal is találkozhatunk. A szegénységben élő, világháborúkat, diktatúrákat átélő tanyasi társadalom ezzel az egyszerű hangszerrel lehetőséget teremtett önmagának a zenei és táncos műveltség megteremtésére és fenntartására.
Napjainkra sajnos igen sok negatív sztereotípia tapadt ehhez a népi hangszerhez, melyek persze nem teljesen alaptalanok, de hosszútávra beskatulyázták a citerát és a citerazenét. Manapság javarészt színpadi, zenekari hangszerként tekintenek rá. Mindamellett, hogy több helyen is bekerült a citerazene az intézményesített népzeneoktatásba, a táncházi muzsikából és a hétköznapi nótázásokból szinte teljesen kikopott a citera számottevő használata.
Kasza Dániel
1SÁROSI 1961: 445.
2BRAUER-BENKE 2010: 250.; PESOVÁR 1978: 31.; SÁROSI 1999: 31.; JUHÁSZ 2018: 230
3MARTIN 2000: 10.
4SÁROSI 1980
5Saját kutatás; PESOVÁR 1978: 32.
6Saját néprajzi kutatásból származó adatok. Ezek a táncok tanyasi közegben jóval egyszerűbb formában, sokszor a csárdás jegyeit magukra öltve jelentek meg.
7Saját néprajzi kutatásból származó adatok.
8BRAUER-BENKE 2010: 256.
9A citera tőkéje felől nézve; Sárosi
10SÁROSI 1996: 22.
11A citerások minden esetben a C-t tekintik alaphangnak, függetlenül a citera hangolásától. Ez a megnevezés is így értelmezendő, ugyanis az eredeti hangolás ismerete nélkül nem megállapítható a hangszer valódi hangkészlete.
12A citerát sok esetben csak egyéni ízlés szerinti hangnembe hangolták, persze kifinomult hallással zeneileg így is tisztára hangolható.
13A hangolásban a bőgőhúrnak az alaphangon, tehát A-n kellene szólnia az e-re hangolt dallam-és zengő húrok mellett.
14Saját kutatás; SÁROSI 1961: 448
15SÁROSI 1977: 436.
16Mint például az 1960-as évektől aktív, „házi” hangszerkészítők, pl.: Budai Sándor, Bársony Mihály, Tuka Zsigmond, Kurucz László stb.
Szakirodalom
BRAUER-BENKE József
2010 Népi hangszereink történeti-néprajzi vizsgálata.
Doktori disszertáció.
JUHÁSZ Antal
2018 A dél-alföldi tanyavilág.
Budapest: Nap Kiadó. 226–236.
MARTIN György
2000 A néptánc és a népi tánczene kapcsolatai. In VIRÁGVÖLGYI Márta – PÁVAI István (szerk.): A magyar népi tánczene.
Budapest: Planétás Kiadó. 9–60.
PESOVÁR Ferenc
1978 A magyar nép táncélete. Tánctanulás, táncalkalmak, táncrendezés.
Budapest: Népművelési Propaganda Iroda. 22–39.
SÁROSI Bálint
1961 Citera és citerajáték Szeged környékén.
Ethnographia LXXII. 445 – 460.
1977 Citera. Szócikk. In ORTUTAY Gyula (szerk.): Magyar Néprajzi Lexikon.
Budapest: 435-437.
1996 A hangszeres magyar népzene.
Budapest: Püski Kiadó.
1999 Hangszerek a magyar néphagyományban.
Budapest: Planétás Kiadó. 31−40.
Források:
Terepmunka és néprajzi gyűjtések Kecskemét környékén, 2021-2024.
Csárdás - Gyuris Sándor (1949). Gyűjtötte Kasza Dániel, 2022. 03. 12-én Ópusztaszeren:
