Ámos Imre: Rabbi kakassal, 1938 / Imre Ámos: Rabbi with Rooster, 1938

írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész

„Itt-ott felfigyelnek néhányan, mit is hozott magával ez a szerény, sápadt fiatalember a kállói caddik városából? És vannak, akik megértik, hogy elhozta a kállói szent pap énekét a zöldhátú, kékszárnyú csodamadárról, elhozta a nagy kérdést, amelyben szomorúság és remény, alázat és felemelkedés váltakoznak: mikor lesz ez már?” (Patai Edith: Ámos Imre. In: Mult és Jövő, XXV, 1935/5. p. 135.)

„Ámos Imre az 1938–1945 közötti magyar zsidó sors legmagasabb szintű, legteljesebb esztétikai dokumentátora, ha egyetlen életművel kellene az időszakot jellemezni, az Ámosé volna. Sorsában is megtestesítője annak, amit képileg, szimbólumok, jelképek, motívumok, vizuális eszközök segítségével teremt. Elpusztították, értelmetlenül, munkaszolgálatok végén, ám a művek örökre őrzik mindazt, ami Magyarországon, Ukrajnában, útban Németország felé a magyar zsidókkal megtörténhetett.” (S. Nagy Katalin: Emlékkavicsok. Holocaust a magyar képzőművészetben 1938–1945. Budapest, 2006. p. 153.) Ámos Imre (1907–1944) esetében elmondhatjuk azt, hogy műveinek tematikáját, ikonográfiai készletét – függetlenül az adott pillanatban jogosnak tekinthető történelmi ösztönzéstől – nem csak időszakosan inspirálta a származása. Különösen jól látható ez az egyik legismertebb festményén, melyet a Glücks házaspár Rabbi kakassal címen ajándékozott a kecskeméti múzeum számára. 

Nem véletlen, hogy Ámos (eredetileg Ungár) Imre így kezdi önéletrajzát (1940. március 17.): „A kállói szent pap légkörében élő és sírjához zarándokló hívők légkörében töltötte gyermekéveit.” A nyírségi Nagykálló, a magyar haszidizmus egyik központja, az 1781–1821 között ott működő csodarabbi, Eizik Taub városa. A nagy cadik a legenda szerint mezei sétája közben hallotta azt a dalt (Szól a kakas már…) és vette, illetve tanulta meg egy pásztorgyerektől (aki csodás módon el is felejtette azt abban a pillanatban), amely a mai napig oly népszerű az ortodox zsidók körében. Érthető tehát, hogy miért is festette meg Ámos a kakast, továbbá a kép bal szélén a rebe íves lezárású síremléképítményének (ojhel) félbevágott homlokzatát. (A sír mai napig fontos zarándokhely, melyet mindig ádár hó 7-én keresnek fel, s ez a dátum ráadásul – a zsidó hagyomány szerint – egyben Mózes születésének és halálának is az emléknapja.) Ennek közelében jelenik meg „egy tüzes szekér, tüzes lovakkal” (2Kir 2,11), „amikor az Úr azt akarta, hogy Illést a forgószél fölvigye az égbe” (2Kir 2,1). „A képet uraló öregember – talán éppen Ámos Imrét felnevelő nagyapa, a kisváros zsidó iskolájának melamedje (tanítója), nincs különösképpen megriadva. Hiszen, ha másból nem, a kezében tartott Szent könyvből tudja, hogy ennek így kell lennie (»mert így van megírva«) – egész életében ezért az eseménysorért imádkozott, s mondta el a »mindennapi élet« minden mozzanatát behálózó s egymástól elkülönítő áldásokat. (Egy ilyen kohanita – papi – áldás van a könyve fedelén.) Inkább a kakas szavát figyeli és elemzi – amely fel is gyújtja a fejéből kipattant és láthatóvá vált asszociáció sort.” (Ámos Imre a „magyar Chagall”. A háború örvényében 1937–1944. Kiállítás a Magyar Nemzeti Galériában, 2013. szeptember 13 – 2014. január 5. Szerkesztette: Kolozsváry Marianna. A tanulmány és a műleírások szerzője: Kőbányai János. Budapest, 2013. p. 158.)

Gyűjteményünkben négy további mű is található az alkotótól, melyek egy kivétellel a Wolfner–Farkas–Glücks-gyűjtemény részeként kerültek Kecskemétre. Kék önarcképén Ámos arca a harmincas évek végén megszokott kobaltkék színnel, vörös arcvonalakkal – a hagyományos ¾-es profilú térbeli beállítás ellenére is – stilizált, maszkszerű hatást kelt. Ahogy más képein is, a kobaltkék már a halál előszeleként, a még elmúló, de majd mindig sötét álmokat hozó éj színeként, a két világ határán tragikus jeleket fogó művész „színkabbalája”. (A „színkabbala” kifejezést Ámos művészetére vonatkozóan Hamvas Béla használta 1947-ben. Hamvas Béla – Kemény Katalin: Forradalom a művészetben. Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon. Pécs, 1989. pp. 89–91.) Ámos így írt ekkortájt (1938. november 9.) a naplójában: „Egyre többször olvassa az ember kritika helyett, hogy ki zsidó, kinek a felesége az, és így tovább, mintha egy művésznek nem a művészete lenne a vallása és hite, mellyel az emberiséget tiszteli és szolgálja. Súlyos, megpróbáltató idők ezek… […] Ma csaknem ott tartunk újra, hogy a katakombákba kell elbújnunk, hogy szabadon dolgozhassunk, mert nem elég, hogy nem lehet kenyérre váltani; munkánkat szeretnék diktálás után csináltatni olyanok, akik nem értenek hozzá.” (Megjelent: Pataki Gábor – György Péter: Ámos Imre naplója. In: Ars Hungarica, XII, 1984/1. p. 122.) Néhány kompozícióján a kék kifehéredik a halál, a gyász egyértelmű jelzéseként. (Kőbányai János szerint a fehér szín használata, funkciója Ámosnál valószínűleg abból a fehér halotti ruhából eredeztethető, melyet „a zsidó férfi az esküvőjére kap, majd évente egyszer vesz fel, a bűnbánó ünnepen jóm kippurkor, és a saját temetésekor”. Ámos Imre a „magyar Chagall” i.m., p. 152.) A leginkább megdöbbentő közülük a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Önarckép ravatalon (1943), melyet már a munkaszolgálatos időszak talán legkegyetlenebb, ukrajnai szakasza (1942. március 18 – 1943. június 29.) után festett. „Intő jel, nem lesz, aki megörökítse, mint ahogy ő tette Vajda Lajossal 1941-ben, halálakor.” (S. Nagy Katalin 2006 i.m., p. 164.) Szintén ekkor (1943) készült az Alak köpenyben, melyen ugyanúgy megjelenik a festő halált jósló arca, illetve az ámosi motívumrendszer részeként, a véges földi élet szimbólumaként, az óra is. (Ez utóbbi látható, még jobban kihangsúlyozva a megváltoztathatatlant, az 1941-ben keletkezett Önarckép című tusrajzán is.) A korszakban festett és rajzolt arcairól pedig maga is joggal emelte ki egyik levelében: „a figuráim félrefordított feje mind mélyen szomorú, mint a zsidó sors, nem véletlen az, hogy mind olyanok, mert nem tudok egy jókedvű zsidó ábrázatot festeni, mert távol vannak tőlem.” (Idézi Turai Hedvig Anna Margit című doktori disszertációja nyomán Kőbányai János: Ámos jelenései. In: Holmi, XIV, 2002/5. p. 643.) Kisméretű, akvarellel színezett tusrajza, az Emberpár, mely a bal oldalon megjelenő csonkolt fatörzs ősi motívumával szintén a negyvenes évek megpróbáltatásainak dokumentuma. Egyfajta kettős önarckép a feleségével, a szintén jelentős festőművésszel, Anna (eredetileg Sicherman, majd Sólyom) Margittal, akivel 1936-ban házasodtak össze. (Kendős fej című korai önarcképe képviseli életművét az állandó kiállításon.) „Azt hiszem, hogy Isten segítségén kívül még az a mérhetetlen vágy segített át a betegségen, hogy nagyon haza akartam jutni a feleségemhez. Rettenetes, mit szenvedtek az itthon levők, az aggódás és a tehetetlenség őrölte idegeiket, lapjaik, amik eljutottak hozzánk, legalább olyan szomorúságot okoztak, mint örömet.” (Ámos Imre naplója, 1943. augusztus 16. Megjelent: Pataki Gábor – György Péter i.m., p. 131.)

Imre Ámos: Rabbi with Rooster, 1938
Written by László Gyergyádesz Jr. art historian

“Some people occasionally notice what this unassuming, fair-skinned youth carried from the city of Kálló’s tzaddik. Some even grasp that he carried the sacred Kálló priest’s melody about the wondrous green-backed, blue-winged bird, along with the profound inquiry where sorrow and optimism, modesty and grandeur intertwine: when will this come to pass?” (Edith Patai: Imre Ámos. In Mult és Jövő, XXV, 1935/5. p. 135.)

“Between 1938 and 1945, Imre Ámos served as the foremost and most thorough aesthetic recorder of the plight of Hungarian Jews. Should one artistic body of work encapsulate that period, it would undoubtedly be Ámos’s; his personal fate mirrors the very imagery he forged using symbols, emblems, motifs, and other visual tools. Despite being senselessly killed at the conclusion of his forced labor, his creations eternally safeguard a record of everything that could have befallen Hungarian Jews in Hungary, Ukraine, and en route to Germany.” (S. Nagy Katalin: Memorial Stones. Holocaust in Hungarian Fine Arts 1938–1945. Budapest, 2006. p. 153.) Regarding Imre Ámos (1907–1944), the thematic content and iconographic style of his artworks were not just momentarily shaped by his heritage, even when considering the legitimate historical impulses of the period. This fact is particularly evident in one of his celebrated paintings, Rabbi with Rooster, which was given to the Kecskemét museum by the Glücks couple.

Imre Ámos (formerly Ungár) appropriately starts his autobiography on March 17, 1940, by stating: “His childhood was passed amidst the spiritual ambiance of Kálló's holy priest and the devotion of pilgrims visiting his tomb.” Nagykálló, situated in Nyírség and recognized as a key hub of Hungarian Hasidism, was the dwelling of the extraordinary Rabbi Eizik Taub, who worked in the area from 1781 to 1821. Legend has it that a revered tsadik discovered the tune “The rooster is already crowing…” during a walk in the fields and was taught it by a shepherd boy, who then, by a miracle, forgot it. The song’s enduring popularity among Orthodox Jews makes sense of Ámos’s artistic choice to paint both a rooster and the rebe’s arched tomb’s (ojhel) partially visible front on the left edge of his work. The tomb itself is still a vital pilgrimage spot, always visited on the 7th of Adar, a date also recognized in Jewish tradition as the commemorative day for Moses’s birth and passing. Close by, “a chariot of fire and horses of fire” (2 Kings 2:11) emerge as “the Lord sought to transport Elijah to heaven in a whirlwind” (2 Kings 2:1). The old man who is central to the illustration – conceivably Amos Imre’s grandfather, the melamed (teacher) of the Jewish school in the small community – is not especially perturbed. Indeed, he understands from the sacred text in his hand that this is predestined (“for thus it is written”); he has dedicated his life to asking for this series of occurrences and has uttered the blessings that encompass and set apart each instance of “everyday life”. A priestly (kohanim) blessing of this kind is present on the cover of his book. Instead, he focuses on observing and analyzing the rooster’s call, which then triggers a chain of interconnected thoughts that emerge from his mind and become apparent. (Imre Ámos the “Hungarian Chagall”. In the Vortex of War 1937–1944. Exhibition at the Hungarian National Gallery, September 13, 2013 – January 5, 2014. Edited by: Marianna Kolozsváry. Author of the study and the art descriptions: János Kőbányai. Budapest, 2013. p. 158.)

Our collection also features four other pieces by the artist; with a single exception, these were brought to Kecskemét as part of the Wolfner–Farkas–Glücks collection. In his Blue Self-portrait, Ámos’s face, rendered in the cobalt blue common in the late thirties and accented with red facial features, creates a stylized, mask-like effect, despite its traditional ¾-profile spatial arrangement. As in his other works, cobalt blue here functions as a harbinger of death, representing the hue of the perpetually dark, dream-bringing night that is always passing, and serving as the artist’s “colour cabala” for discerning tragic omens at the boundary of two worlds. (The term “colour kabbalah” was used by Béla Hamvas in 1947 regarding Ámos’s art. Béla Hamvas – Katalin Kemény: Revolution in Art. Abstraction and Surrealism in Hungary. Pécs, 1989. pp. 89–91.) Ámos wrote this in his diary around this time (November 9, 1938): “Increasingly, instead of engaging in critical analysis, discussions often revolve around an artist’s religious background or their spouse’s affiliations, as if their personal faith, which guides their respect and service to humanity, were separate from their artistic output. These are grave and challenging times… We are now nearing a point where we might again need to seek refuge in obscurity to pursue our work without constraints, not merely because our efforts don’t provide a livelihood, but because there’s an expectation for us to produce under the guidance of those who lack understanding.” (Published: Gábor Pataki – Péter György: Diary of Imre Ámos. In Ars Hungarica, XII, 1984/1. p. 122.) In some of his works, the colour blue transforms into white, serving as a clear emblem of death and sorrow. (János Kőbányai suggests that Amos’s application and role of the colour white likely originate from the white funeral robe that “a Jewish man obtains for his wedding, and then wears annually on the day of penitence, Yom Kippur, and at his own burial”. Among his works, the most unsettling is Imre Ámos’s Self-Portrait on a Catafalque (1943), housed in the Hungarian National Gallery. This piece by the “Hungarian Chagall” was created following what was perhaps the harshest phase of his forced labor in Ukraine, from March 18, 1942, to June 29, 1943. According to S. Nagy Katalin (2006, p. 164), it served as “a warning sign, there will be no one to immortalize it, as he did with Lajos Vajda in 1941, at the time of his death.” Concurrently in 1943, Ámos also produced Figure in Cloak, a painting where his own countenance foreshadows death, and a clock—a recurring motif in his work—symbolizes the brevity of human existence. The unchangeable quality is further underscored and clearly visible in his 1941 ink drawing titled Self-Portrait. Regarding the faces he rendered and drew during this period, he himself accurately observed in a letter: “The turned-away heads of my figures are all profoundly sad, much like the fate of the Jews; their consistent appearance is not by chance, as I cannot paint a cheerful Jewish face, because they are remote from me.” (Quoted by János Kőbányai, based on Turai Hedvig’s doctoral dissertation entitled Anna Margit: Ámos jelénései. In Holmi, XIV, 2002/5. p. 643.) His small ink and watercolour drawing, Portrait of a Couple, which includes the ancient motif of a truncated tree trunk on the left, serves as a record of the hardships faced during the 1940s. This piece also acts as a dual self-portrait with his wife, Margit Anna (originally Sicherman, then Sólyom), a prominent painter whom he married in 1936. Her early self-portrait, Head in Shawl, which is part of the permanent exhibition, showcases her body of work. He stated, “Beyond divine intervention, my overwhelming yearning to return to my wife was crucial in my recovery from the illness. The anguish endured by those at home was immense; their worry and helplessness were deeply distressing. The letters we received from them brought as much sorrow as happiness”. (Imre Ámos’s diary, August 16, 1943. Published: Gábor Pataki – Péter György op. cit., p. 131.)