Czigány Dezső: Ady-portré, 1907 / Dezső Czigány: Portrait of Ady, 1907

írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész

Az elsősorban a Nyolcak tagjaként ismert Czigány Dezső (1883–1938) négy alkotással is képviselteti magát a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményében. Már Nemes Marcell – 1911. május 30-án egy bútorszállító kocsiban Kecskemétre szállított – adományában találhatunk egy korai alkotást. A Férfitanulmány nagy valószínűséggel nyáron készülhetett, amikor Párizsból visszatérve újra Nagybányán (a szabadiskolától függetlenül) dolgozott, s amint arról a festményre gyakorolt erőteljes hatása is tanúskodik, ekkor már nem Hollósy Simon, hanem Ferenczy Károly volt Czigány választott mestere. (Ferenczy volt az alakrajz- és festés tanára ősszel is, abban a néhány hétben, amikor a Mintarajziskola első éves rendkívüli növendéke volt.). A Kévét vivő asszony című vásznát hét évtizeddel később egy szolnoki magángyűjtőtől sikerült megvásárolni. A Nevető önarckép pedig már e sorok szerzőjének a közreműködésével – és mindenekelőtt egy amerikába szakadt honfitársunknak köszönhetően – került ajándékozás útján a kecskeméti múzeumba. (Az 1912–1914 közötti időszakból származó festmény egyike a Rembrandt-kedvelő művész majd hetven önarcképének, melyeken 1910 táján kezd el szerepet játszani, „beöltözni”, mint ahogy esetünkben egyszerű parasztlegénynek.)

Czigány Dezső kisméretű Ady-portréja a Cifrapalota II. emeletén található állandó kiállítás egyik legféltettebb kincse, melyet Dénes Zsófiától (Zsuka), Ady Endre egykori – 1913 végén, s mindössze három héten át – menyasszonyától, majd barátjától, krónikásától vásárolta meg a nyolcvanas évek közepén a Bács-Kiskun Megyei Tanács a „hírös város” múzeuma számára. A vásárlás körülményei, egyes mozzanatai még a korszak múzeumi műgyarapítási gyakorlatát tekintve is sajátosnak tekinthetőek, s jól mutatja azt a fajta rugalmasságot, mely hozzájárult Kecskemét hetvenes-nyolcvanas évekbeli kulturális felemelkedéséhez, virágkorához. Édesapámat, aki ekkor a (21 fős!) művelődési osztály egyik vezetőjeként dolgozott, az írónő harminc évvel fiatalabb férje, Szalatnyay József festőművész, azaz Szepi bácsi hívta fel egy szép napon. Mint kiderült, az ismerős házaspárnak anyagi nehézségei támadtak, így felajánlották megvételre a festményt, melyet egy tartozás kiegyenlítése reményében „zálogba” helyeztek egy trafikosnál. (Bár apám szerint lehetséges, hogy a trafikos, egy akkori „trükkös” műtárgyvásárlási gyakorlatnak megfelelően, csupán közvetítői feladatokat látott el.) Mindenesetre Gajdócsi István megyei tanácselnök azonnal engedélyezte, a pénzügyi osztály pedig át is adta a kért összeget apámnak, aki másnap készpénzért cserében átvette, majd vonaton a fővárosból Kecskemétre hozta a portrét.

A kép sok évtizeden át rejtve volt a szakma előtt, ugyanis mindössze 1985-ben, az írónő 100. születésnapja alkalmából rendezett budapesti kiállításon (Állami Gorkij Könyvtár) volt először nyilvánosan megtekinthető. Dénes Zsófia, az addig a szobája falán őrzött mű történetéről így írt ez alkalomból (Czigány Dezső első Ady-arcképéről. In: Élet és Irodalom, 1985. március 16.): „Czigány több ismert portrét is festett Adyról. A Vér és Arany első kiadásában közölt szénrajzot ennek az első arcmásnak az alapján vetette papírra. Ez a szépiával festett arckép annyira megtetszett Adynak, hogy mindjárt megkérte, adja neki Czigány. Ő örömmel dedikálta a kép felső sarkában: «Adynak Czigány Dezső, 1907.» A művészettörténészek előtt ez az Ady-arckép eddig ismeretlen volt.” A mindkettejükkel baráti viszonyt ápoló Bölöni György újságíró, műkritikus 1934-ben, párizsi emigrációja idején kiadott könyvében, Az igazi Adyban, az alábbiakat tudhatjuk meg a képről: „A falon pedig Czigány Dezső szépiás képe függött Adyról, e sápadt, éterikus látomány, aki arcvonásaiban sem volt Ady, inkább naiv, akaratos abszintes vízió. […] Az arckép mulatságos szerepet játszott a Léda és Bandi között történt összetűzések idején. Ilyenkor Ady az arcképet Lédától visszakövetelte. Néha Léda haragos keze a falról letépte, és kirepült a portré a szobából a folyosóra, hogy ugyanez a kéz pár nap múlva szeretettel és mosolygósan újra a helyére akassza. Sokszor vándorolt át a Czigány-portré a női öltöző faláról Ady hoteljébe.”

Ady Endre számos festővel került ismerettségbe, sőt baráti kapcsolatba is (pl. Rippl-Rónai Józseffel, Czóbel Bélával, Márffy Ödönnel, Kernstok Károllyal), azonban Bölönitől tudjuk, s ezzel a művészek is tisztában voltak, hogy nem rajongott különösebben a kiállításokért, s műértőnek sem lehetett nagyon nevezni. Ennek ellenére, Márffy Ödön (Csinszka második férje) visszaemlékezése szerint: „Mint a modern művészet képviselőivel, velünk érzett szolidaritást Ady, különösen Kernstokkal, Tihanyival és Czigánnyal.” (Kovalovszky Miklós: Emlékezések Ady Endréről V. Budapest, 1993. p. 693.) A Nyolcak közül az utóbbi festette róla a legtöbb – jelenlegi ismereteink szerint összesen nyolc – portrét. Az „emberkerülő Ady” (Krúdy Gyula) nem szívesen ült modellt, Czigánnyal – akit 1908-ban a Nagyvárad című lapban „nagy lélek-rajzolóként” mutatott be – azonban úgy tűnik, néha kivételt tett. Czigány Lászlótól, a festő öccsétől tudjuk (Horváth Béla művészettörténész vele készített interjúja alapján), hogy 1907-ben és 1908-ban többször is előfordult, hogy „Ady ott mellette iszogatott, néha órákig nem beszéltek. Dezső gordonkázott, Ady hallgatott, s iddogált órák hosszat. […] Gyönyörű domború szeme és homloka volt…” Érdemes ez utóbbi fél mondathoz hozzácsatolni Rippl-Rónai József Ady Endre szemei címmel 1923-ban, a Nyugat 23. számában megjelent sorait: „Ady Endre festői szempontból nézve is nagyon érdekes jelenség volt. Szemei nemcsak azért voltak szépek, mert feketék, mint a bogár, de azért főleg, mert álmos nézése mély és szerelmes, oly sokat mondó, hogy merem állítani, ha csak a szemeit rajzoljuk is meg, már egy igen hasonló Adyt kapunk. Én, mikor festettem, legtöbbet a szemét néztem, – erre fektettem a fő súlyt. Évekig beszélgettem ezekkel a nagyérzésű, okos szemekkel. Mindent kiolvastam belőlük, a költőn kívül a legjobb embert, a gőgös mokány legényt, a széthulló magyarság tragikus szimbólumát, akinek különös egyénisége fenségességet árult el, mást, nagyot, nagyobb embert, mint bárki korunkban. […] Szemében benne volt az egész ember, a sokszor megsebzett, az igazságtalanul megbántott.”

S végül egy érdekesség. A maszkszerűen megformált portré keletkezése évében történt, s éppen Adyval kapcsolatos barátságához köthető az a korszakra oly jellemző életrajzi mozzanat, hogy a Wimmer Ignác pesti zsidó bádogos fiaként született festő áttért a református hitre. (Bár a keresztapja nem a költő volt, ahogy azt sokáig tévesen gondolták, hanem Rum Attila kutatásai szerint, a már többször említett Bölöni György.)

Külön nem jelzett irodalom:
•    Horváth Béla: Czigány Dezső Ady képei. Budapest, 1977
•    Rockenbauer Zoltán: Új képek, új versek, új zene. A Nyolcak szövetségesei Adytól Bartókig. In: A Nyolcak. Szerk.: Markója Csilla és Bardoly István. Pécs, 2010. pp. 70–89.
•    Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004