Erős (Erbstein) Andor: Kecskeméti látkép (A görög temető, 1913) / Andor Erős (Erbstein): Kecskemét View (The Greek Cemetery, 1913)

írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész
 

Szerencsés mozzanat volt a képzőművészeti gyűjteménye szempontjából, hogy a „városi múzeum és könyvtár bizottság” 1913. november 10-i ülésén hozott határozata alapján olyan városrészletek megfestését rendelte meg a helybeli művészkolónia egyes tagjaitól, melyek eltűnése vagy megváltozása volt várható a közeljövőben. Így örökítette meg 15 és fél hónappal a halála előtt, a mindössze 24 éves Erős Andor az egykori kecskeméti görög temetőt, mely ezáltal nem csupán művészi, hanem helytörténeti értékkel is bír számunkra.

Erős (1914 májusáig hivatalosan Erbstein) Andor festőművész 1889. június 19-én Budapesten látta meg a napvilágot, a Pesti Izraelita Hitközség születetési jegyzéke szerint Erbstein János szabómester és Weissberger Lina gyermekeként. Az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskolán rendkívüli művésznövendékként tanult 1908-tól az 1912/1913-as tanév első félévéig, ahol mestere Ferenczy Károly festőművész, a Nagybányai Művésztelep egyik alapítója volt. Hajdani évfolyamtársa, Uitz Béla, Kassák folyóiratában, A Tettben (1916/6. p. 100.) így emlékezett vissza nekrológjában a tanulmányi éveire: „Tanulmányait Ferenczynél kezdte meg. Két évig hatása alatt is állt a mesternek. Ekkor szűk baráti körével együtt Cézanne felé fordult. A gyönge könyvtári reprodukciókon át is imádással ragaszkodott hozzá. Cézanne-on keresztül ismerte meg Rembrandt nagyságát, mélységét, szenvedő emberi voltát.” Tanulóévei alatt Münchenben és Párizsban is járt. „Akaraterejére és a művészet iránti rajongására jellemző, hogy annak idején, pár évvel ezelőtt, ugyancsak szűkös körülményei miatt, gyalog tette meg az utat Münchentől Párisig.” (Művészet, 1915/5. p. 236.) 1912-ben Nagybányán alkotott, ahol még ugyanabban az évben bemutatta a város Ligetként – a Zazar jobb partján elterülő Széchenyi-liget – emlegetett részében frissen megfestett Park című képét, az augusztusban több helyszínen megrendezett Nagybányai Jubiláris Képkiállításon. 1912-ben, az év második felétől a Kecskeméti Művésztelepen tartózkodott, méghozzá Kmetty János szerint Perlrott Csaba Vilmos hívására (Kmetty János: Én Kecskeméten kétszer laktam. Budapest, 1974. június. In: A Kecskeméti Művésztelep dokumentumai /1909–1919/. A dokumentumokat válogatta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta: Sümegi György. Budapest, 2009. pp. 192–193.) Részt vett a kolónia 1913. október 26. és november 9. (vagy más források szerint november 13.) között a Református Ókollégium és Jogakadémia I. emeletén megrendezett kiállításán. „A nagyobb terem mindjárt a főbejárat alól az emeletre vezető lépcső feljárat végén levő tágas előtérre nyilik, mig a másik két teremhez az udvari függő folyosón balra lehet feljutni; ugyanazon helyiségek ezek, hol a városi muzeumnak adományozott Nemes Marcell-féle képgyüjtemény volt elhelyezve. Ezt a gyüjteményt természetesen a kiállitás idejére elvitték.” (Kecskeméti Napló, 1913. október 26.) A Sándor István polgármester által megnyitott tárlatról szóló egyik helyi kritikában – többek között Bornemisza Géza, Dobrovics Péter, Faragó Géza, Herman Lipót, Iványi Grünwald Béla, Kisfaludi Strobl Zsigmond és Oláh Sándor mellett – őt is megemlítik, igaz rosszul írva a keresztnevét: „Erős András egyinésége szintén kidomborodó szinekkel gyönyörüen hozza ki a vonalakat, a formákat. Különösen sötét szinekkel megfestett hangulatai édekesek, amikbe diszkrét derüt tudott beönteni.” (Sz. J.: A művésztelep kiállítása. In: Kecskeméti Lapok, 1913. október 28.) „Több mint nyolcszáz látogatójegy kelt el a kiállitás ideje alatt s örvendetesen tapasztaltuk, hogy nemcsak az intelligencia, hanem az egyszerűbb igényű iparos és gazdálkodó osztályból is számosán méltatták megtekintésre a kiállitás gazdag és változatos, bár nekünk, kecskemétieknek sok tekintetben merész irányú és bizarr anyagát.” (A képkiállitás bezárása.  Kik vásároltak képeket? In: Kecskeméti Napló, 1913. november 14.) Erős szempontjából azért is volt különösen sikeres a kiállítás, mert két alkotását a helyszínen megvásárolták, így a Borús hangulat című képét dr. Popper Aladár, míg Utcai részletét dr. Pollák Ákos.

„Nem volt szimbolikus festő, de nagyon tudatos konstruáló s (bárha szellemben ellene volt s nagy részben csak intimebb baráti köre váltotta ki belőle) munkáiban nagyon sok volt az expresszionisztikus és kubisztikus érték.” (Uitz Béla i.m.) Erős Andor élete azonban nem sokkal később, sajnos igen hamar, már a 26. születésnapja előtt véget ért. Az I. világháború kitörését követő mozgósításkor népfölkelőként vonult be, megsebesült, majd egy a harctérről behurcolt súlyos betegségben hunyt el egy – közelebbről egyelőre nem ismert – felvidéki kórházban, 1915. március 14-én. Művészetére Kassák Lajos is felfigyelt, aki 1916 nyarán néhány hónapra feleségével, Simon Jolánnal sógorához, Uitz Bélához költözött az egyik villába. Valószínűleg az utóbbi közvetítésével, már jóval Erős halála után, két tusrajzot is közölt tőle A Tettben, az aktivizmus első folyóiratában, így az Akt (1916/13. p. 212.) és a Ligeti rész (1916/6. p. 6.) címűt. 1917. június 2-től a Nemzeti Szalonban, a Fiatalok (Hetek) néven ismert kiállító csoport második kiállításán, melyen ott volt a ko-rábban szintén Kecskeméten alkotó Dobrovics Péter, Diener-Dénes Rudolf és Kmetty János, posztumusz Erős Andor 37 festményét, 39 ceruza- és 10 tusrajzát – feltehetően többségében az akkor fellelhető hagyatéki anyagát, melyet két kivétellel meg is lehetett vásárolni – is bemutatták. (A Csorba Géza szobrászművész, Diner Dénes Rezső, Dobrovics Péter, Erős Andor, Kmetty János, Nemes-Lampérth József és Schönberger Armand festőművészek műveiből rendezett csoportkiállítás katalógusa. Nemzeti Szalon, Budapest, 1917. pp. 8–10.) „Rendkivül rokonszenvesen szól vissza hozzánk a sirból a fájdalom nagyon is fiatalon elhunyt Erős Andor korán letünt tehetsége. Tájképei a maguk puritán festőiségükben, czeruza- és tusrajzai a megfigyelés, a vonalvezetés pietásos mélységével igazi müvészt revelálnak. Mérhetetlen kár érte.” (Tövis: A Nemzeti Szalon kiállítása. In: A Hét, 1917/23. p. 366.) Lyka Károly, a korszak egyik legjelentősebb művészettörténésze is pozitívan írt róla a kiállítás kapcsán: „Emléket maga állított magának s nem fogjuk felejteni egy rövid, nehéz élet bajai közt férfiasan megformált művészetét. Amit ránk hagyott, annak sorában nem is nehéz valóban mesteri munkákat találni.” (L. K.: Hét fiatal művész a Nemzeti Szalónban. In: Uj Idők 1917/24. p. 540.)

Erős Andor Kecskeméti Katona József Múzeumban őrzött képe (Kecskeméti látkép, 1913, vászon, olaj, 91x100 cm, Ltsz.: 56.74.) megrendelésre készült, mely mozzanatra minden bizonnyal ösztönző hatással lehetett a korábban már említett csoportos művésztelepi tárlat az Ókollégiumban. „Minket kecskemétieket természetesen a legközelebbről érdekel a kiállitás. Hisz a képek motivumai, a vászonra rögzitett érzések gyökerei a mi városunkból valók s alig van Kecskemétnek egy szebb, érdekesebb tája, háza, utcája, amely ne szerepelne valamely tehetséges festő vásznán. Kada Elek zseniálisan elgondolt álma: Kecskemét, mint a magyar müvészet egyik gócpontja, tegnap megelevenedett előttünk.” (Sz. J. i.m.) Hasonlóan vélekedhetett erről a „városi múzeum és könyvtár bizottság” is, amikor ¬1913. november 10-i ülésén, egyrészt a Nemes Marcell-adományhoz fűződő éves műtárgyvásárlás alkalmából például 400 koronáért megszerezte Perlrott Csaba Vilmos Kecskeméti részlet című alkotását – mely szintén megtekinthető a Cifrapalota II. emeletén –, másrészt pedig úgy döntött, hogy bizonyos városrészleteket, melyek eltűnése vagy megváltozása várható a közeljövőben, megfestet a helybeli művészkolónia egyes tagjaival: „1. a vásártér; 2. a szolnoki kapu, 3. az építendő postapalota telke; 4. a görög temető; 5. a siketnémák telke.” A feladatra, pontosabban az első három pontban jelölt képtémák megfestésére Kmetty Jánost, Erős Andort és a kecskeméti születésű Szabó Antalt szemelték ki. (A Kecskeméti Művésztelep dokumentumai i.m. pp. 265–268.) Közülük Kmetty az elsőt festette meg és kapott érte 350 koronát (A kecskeméti vásártér, 1913, vászon, olaj, 80x120 cm). Erős végül a 4. témát vállalta és festette meg (300 koronáért), más korabeli képeihez képest – valószínűleg a feladathoz is igazodóan – visszafogottabb stílusban, felfogásban, méghozzá a „megrendelést” követően igen rövid időn belül, melyet a pontos dátum (1913. XI. 29.) megjelení-tésével külön is hangsúlyozott a festmény jobb alsó sarkában. Ugyanitt a festő – rá nem jellemző módon – a helyszínt is rögzítette, sajnos meglehetősen nehezen kiolvasható módon. Szabó Kálmán ezt Kecskemétnek írta be 1914-ben, a múzeum képzőművészeti gyűjteményének első leltárkönyvként funkcionáló kötetébe, s azt is lejegyezte, hogy a képen a „kecskeméti görög temető” látható „a mai Mária-körút és külső Széchenyi út sarkán”. (A napjainkra már teljesen felszámolt temető egykori elhelyezkedését a G. Fekete Mihály által kiadott, s az 1912 körüli állapotokat rögzítő várostérképén mellékeltük. A bal oldali nyíl az egykori temetőt, míg a másik a görögkeleti templomot mutatja.)

A „napkeleti szent eklézsiának vallását követő helybeli görög ajkú lakosok” – így nevezték magukat 1852-ben a kecskeméti görögkeleti templom építtetői a szószék alatti márványtáblán – első csoportjai Nyugat-Makedóniából, azon belül is Sziatiszta és Kozáni városából, a törökök elől menekülve telepedhettek le, s először 1690-ben és 1698-ban említik őket. A vallási türelem meglehetősen nehezen bontakozott ki irányukban, így például 1756-ig csak férfiak – többnyire kereskedők – lakhattak Kecskeméten. Imaházuk, temetőjük azonban már a kezdetektől volt, s az első nemzedék papjai görög monostorokból érkezett szerzetesek voltak. Bár Hajnóczy Iván szerint „Kecskemét a Duna-Tisza közének görög metropolisa”, 18. században használt imaházuk meglehetősen szerény volt. „Duna-Tisza közén egyetlen görög imaház az övék, »ide járnak isteni tiszteletre Kőrösrül, Czeglédrül, Szelérül, Berinybül, Abonyról, Szolnokbul, Csongrádról, Sáribul, Ágasegyházárul, Zsákról, Félegyházárul, Majsárul, Fialasrul, Fülöpszállásrul, Szabadszállásrul, Sz. Miklósrul, Tasrul, Dömsödrül, Sz. Mártonyrul, Kisujjszállásárul és az Tiszántúl való helységbeliek.« […] …a helytartótanács (1782.) május 21-én a görögök összeírását rendelte el annak megállapítására, meg-van-e a türelmi rendelet kivonta száz család. Erre görögjeink a szomszédos városokat és községeket is fölkérték a görögök összeírására. Ebből kitűnt, hogy Kecskeméten 28 családban 78 lélek, Nagykőrösön 10 családban 32, Cegléden 4 családban 14, Abonyban 2 családban 6, Szolnokon 5 családban 17, Kúnszentmiklóson 3 családban 10, Félegyházán 5 családban 29, Páhin 3 családban 10, Izsákon 1 családban 3, Kiskőrösön 2 családban 9, Fülöpszálláson 1 családban 2, Halason 4 családban 18, Szabadszálláson 1 családban 5, Csongrádon 5 családban 7, Majsán 1 családban 4, Dunavecsén 1 családban 2 lélek, tehát összesen 16 községben 76 családban 246 lélek van, aki a kecskeméti görög oratóriumhoz tartozónak vallja magát; tehát Kecskemét a Duna-Tisza közének görög metropolisa.” (Hajnóczy Iván: A kecskeméti görögség története. /Magyar-görög tanulmányok 8./ Budapest, 1939. pp. 17–18.) Mivel nem volt meg a II. József-féle Türelmi Rendeletben megkívánt száz család, így csak a görögkeletieknek teljes vallási és iskolai szabadságot biztosító 1791. évi XXVII. törvénycikk után gondolhattak templomépítésre. Kecskemét legkisebb vallási közössége (létszámuk általában alig haladta meg a százat) végül csak 1824–1829 között építtették fel, Fischer Ágoston helyi kőművesmester közreműködése mellett, a homlokzati tornyos, nemesen egyszerű, klasszicista, de alapvetően inkább klasszicizáló késő barokknak tekinthető templomot (az 1781-es Edictum tolerantiae záradéka előírta a nem katolikusok számára a kötelező igazodást a birodalom uralkodó építészeti stílusához).

Az Erős Andor festményén látható – az egykori Homoki kapu közelében kialakított – temető azután jött létre, hogy a görögkeleti egyház 1786. április 4-én új temetőhely vételére kért engedélyt a várostól, „mert a régi megtelt és nem nagyobbítható, a sírok kiürítése pedig tilalmas. Az elnyert engedély alapján Orbán Sámuel már másnap jelentette a városnak, hogy a görögök 80 frt 44 krért temetőhelynek megvették a homoki kútnál levő szőlejét. Ez a Kápolna-utca végében volt temető, amelyet tehát görögjeink 1786-tól 1925-ig, 140 éven át használtak.” (Hajnóczy Iván i.m. p. 27.) A 4422 négyszögölnyi terület kisajátítási eljárása azonban már 1912-ben elkezdődött, hiszen az útjában volt a korabeli városrendezési terveknek, mivel ún. villaszerű építkezés javasoltak az egykori városárok helyén kialakított külső körút egyik szakaszához (Széchenyi körút) kapcsolódó, s a temető mellől az 1899-re felépült Országos Tanítói Árvaházhoz vezető Külső Széchényi utca (ma Faragó Béla fasor) és környékén (Máriahegy). A temető lezárására végül 1918. április 1-én került sor. A régi sírokat és sírköveket 1925-ben helyezték át, nem messze innen, az Irinyi utca mellé, egy a református temetővel szomszédos telekre, ami viszont rövid távú megoldásnak bizonyult (1970) a széchenyivárosi lakótelep építése miatt. Mementóként, a görögkeleti templom tornya alatti előtérben, ma is látható négy – a pusztulástól megmentett – 19. századi sírkő az Erős Andor által megfestettek közül. Az egyik Pacsu Leó / Leo(nidas), az 1855-ben fiatalon elhunyt városi főjegyző emlékét őrzi. Gyászjelentésében a következőképpen említették végső nyughelyének helyszínét: „Hideg tetemei e folyó hó 8-kán, délutáni 5 órakor fognak a szokásos szertartás mellett a görög n. e. ó-hitűek temetőjében eltakaríttatni.”