Gátellenes világnap

1997 óta március 14-e Nemzetközi akciónap a folyókért, a vizekért és az életért. A magyar szóhasználatban a jeles nap elnevezéseként a Gátellenes világnap kifejezés honosodott meg. Ugyanakkor a kezdeményezés eredetét jelentő, 1997 márciusában, a brazíliai Curitiban tartott „gátak által veszélyeztetett emberek első nemzetközi találkozóján” (First International Meeting of People Affected by Dams) megfogalmazott elnevezés (International Day Against Dams, for Rivers, Water, and Life) mélyebb tükre a kezdeményezés gondolati hátterének. A nemzetközi találkozón meghatározott világnap célja, hogy felhívja a figyelmet az épülő vagy már korábban felépített duzzasztógátak, elhibázott vízgazdálkodási tervek hosszútávon kártékony ökológiai és társadalmi hatásaira, illetve a természetes vízgyűjtő helyek jelentőségére.

A Kárpát-medence egységes vízgyűjtő területén az első nagyobb mérvű, átfogó folyószabályozási munkálatok a dualizmus időszakában kezdődtek. A Duna és a Tisza magyarországi szakaszain végzett mederkotrási, sarkantyúépítési munkálatok, a gázlók eltávolítása, lecsapolások és gátépítések eredményeként az eredeti, állandó jelleggel vagy időszakosan vízborított összárterület 38 600 km2-ről 2300 km2 területű, gátak közé szorított hullámtérre csökkent. Napjainkban már elfogadottan vita tárgya a nagymérvű folyószabályozási munkálatok hatása, s a pozitívumok (megművelhető mezőgazdasági földterületek gyarapodása, a hazai folyószakaszok hajózhatóvá tétele) mellett sokak által hivatkozott pontok a negatív következmények is (alföldi területek jelentős száradása, szikesedése, élővilág átalakulása és egyes fajok pusztulása, árvíz-fenyegetettség). 

Lokális jellegű, az élővilágra csak kismértékben ható folyamszabályozások a 18-19. század előtt is előfordultak, ugyanakkor Andrásfalvy Bertalan kutatásai alapján céljuk épp az ártér szabályozott növelése volt mesterséges csatornák, ún. fokok kialakításával. A folyók felső szakaszairól érkező víztömegeket ilyen módon az ártérben található tavakba, mélyedésekbe, kaszáló rétekre, legelőkre és gyümölcsösökbe vezették, apadáskor pedig biztosított volt a víz rendezett visszahúzódása a fő mederbe ugyanezeken az útvonalakon. Az elöntött ártéri területek, az időszakosan táplált tavak emellett kitűnő halászó helyek voltak, a paraszti megélhetésben fontos szerepet töltöttek be tehát az ártér különböző haszonvételi lehetőségei. Az ártéri gazdálkodás a folyó mentén élő emberek hagyományos gazdálkodási formája volt, amely szorosan alkalmazkodott a folyó természetes vízjárásához. Az itt élők nem ellenségként tekintettek az árvizekre, hanem kihasználták azok előnyeit a megélhetésük biztosítására. A 19. századi folyószabályozások jelentősen átalakították ezt a hagyományos gazdálkodási rendszert. Ennek következtében az ártéri gazdálkodás sok eleme visszaszorult vagy megszűnt, bár emlékei a népi kultúrában és a tájhasználatban továbbéltek.

Napjaink viszonyai alapján nagyon nehéz, szinte lehetetlen pontosan értékelni a 19-20. századi nagymérvű folyószabályozások komplex hatását. Ugyanakkor a „mi lett volna, ha”-típusú kérdések feltevése igenis fontos abból a szempontból, hogy fel tudjuk mérni, hogy a természeti környezetbe történő aktuális beavatkozási kísérletek milyen jellegű és mekkora mérvű következményekkel járhatnak.

Honti Dorka

Felhasznált irodalom:
Andrásfalvy Bertalan (2007) A Duna mente népének ártéri gazdálkodása. Budapest, Ekvilibrium
Bellon Tibor (2003) A Tisza néprajza. Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Budapest, Timp
Halmos Ferenc (főszerk.) (1993) Pannon enciklopédia. Budapest, Pannon Kiadó
Koncsos László (2006) A Tisza árvízi szabályozása a Kárpát-medencében. Budapest, Magyar Természetvédők Szövetsége