Hagyomány és megújulás a magyar népi kézművességben

Állandó kiállítás / Népi iparművészeti

Hagyomány és megújulás a magyar népi kézművességben

-

BEVEZETŐ

A kecskeméti Népi Iparművészeti Gyűjtemény az egyik meghatározó intézmény az országban, amely igyekszik átfogó képet adni a magyar népi iparművészetről.

A népi iparművészet nem statikus, hanem a korral, az ízléssel és az igényekkel együtt változó, élő művészeti ág. A "Hagyomány és megújulás a magyar népi kézművességben" című megújult állandó kiállításon a régi, idős mesterek munkáinak bemutatása mellett helyet kapnak a fiatal, színvonalasan dolgozó alkotók is. A tárlat méltó módon mutatja be a népi iparművészet mind az öt fő szakágát: a faragást, a fazekasságot, a hímzést a szövést és a népi kismesterségeket.

A kiállított alkotások körülbelül fele a Hagyományok Háza által fenntartott, budapesti székhelyű Magyar Népi Iparművészeti Múzeum tulajdona, letéti megállapodás alapján mutathatjuk be ezeket a tárgyakat.


SZÖVÉS


A magyar parasztság gazdálkodásában hosszú évszázadokon keresztül igen jelentős szerepet töltött be a kender és a len finom rostjainak, valamint a gyapjúnak fonallá fonása, majd ennek vászonná, textíliává szövése. Az így nyert anyagokból a család és a gazdaság textilszükségletét egykor teljes egészében, majd csökkenő mértékben biztosították.

A kender- és lenfeldolgozás tipikusan a parasztcsaládok nőtagjainak feladata volt, egyes vidékeken nem is számított férjhez menésre alkalmasnak az a leány, aki fonni, szőni nem tudott.

Házi használatra, a testi ruhákhoz általában tiszta fehéret szőttek, az ágyneműt, asztalneműt, törölközőkendőket kevés piros csíkkal díszítették. A hétköznap használt szőttesek egyszerűek voltak, de az ünnepi darabokat igyekeztek színessé varázsolni.

A falusi élet minden egyes eseményének megszületett a maga jellegzetes szőttes darabja. A szőtt mintákat alkalmazták lepedőre, párnahuzatra, törölközőre, abroszra, kötényre, ingvállra. A mintás szövést a falusi asszonyok a takácsoktól tanulták. Átvették a formákat, mintákat, felhasználták a takácsok mintakönyveinek motívumait. A különböző vidékeken azonban a szövőasszonyok mintázásában ezek más és más értelmezést kaptak. Azok az átvételek maradhattak meg, amelyeket a közösség ízlése elfogadott.

A magyar nyelvterület szőttes kultúrája sok rokonságot mutat technikai megoldásában és motívumkincsében az európai népekével. A bonyolultabb motívumok és szerkesztési mód, a felület megkomponálása adja egy-egy regionális stílus jellegzetességét. A kiállítás anyaga betekintést nyújt az egyes tájegységek mintakincsébe.


FARAGÁS

A faragás a népi iparművészet egyik legnagyobb ágának tekinthető. A különböző szaru-, csont- és fafaragásokat zömmel pásztoremberek készítették. Maguknak és társaiknak faragtak olyan használati tárgyakat, melyek szorosan kapcsolódtak az állattartáshoz és a szabadban való éléshez, mint például a karikást, kampósbotot, baltát, kürtöt, borotvatokot, sótartót, ivócsanakot stb. Csak másodsorban faragtak mást is, főleg a fiatalabbak szerelmi ajándékokat: mángorlót, guzsalytalpat, mosósulykot, stb. Mindezek tehát használati tárgyak voltak.

Később a pásztorok elkezdtek dísztárgyakat készíteni eladásra. Ezzel a tárgyak elveszették eredeti funkciójukat, egyedüli feladatuk a díszítés, a dekoráció lett.

A kiállított tárgyakon a különféle díszítési technikák mindegyikét felfedezheti a szemlélő: a karcolást, domború faragást, a szaru- illetve fémberakásos technikát és a spanyolozást (a kikarcolt mintába forró, színezett spanyolviaszt tömnek) is. A geometrikus-, növényi- és virágornamentika, valamint a figurális ábrázolások egyaránt kedveltek voltak a faragásokon.

Az első hivatásosan dolgozó faragópásztorok egyikét - id. Kapoli Antalt - mindenképpen meg kell itt említenünk, aki somogyi juhászcsaládból származott, s ő maga is ötven éven át juhász volt. Művészete megőrizte és továbbfejlesztette a somogyi pásztorfaragás hagyományait, kialakította egyéni stílusát, melyhez ragaszkodott. Sokan az ő általa kialakított stílust tartották követendő példának, s faragók nemzedékeinek tanítója volt.

A tárlat nem csak a technikákról igyekszik átfogó képet mutatni, hanem munkáikon keresztül a neves fafaragókról is, mint például Tóth Mihály, Sztelek Dénes, R.Tóth István, Rőth József, Kovács József, Varga László.


FAZEKASSÁG


A történeti Magyarországon hat nagyobb fazekasközpont létezik, amelyek különböző stílusjegyeket alakítottak ki. A hat nagy stíluscsoport a következő: Közép-tiszai terület, Felső-tiszai terület, Felvidéki terület, Közép- és Dél-alföldi terület, Dunántúli terület, Erdélyi terület.

A fazekasság legfontosabb nyersanyaga az agyag, amelyet a lakóhelyükhöz közel bányásznak, vagy különösen a tűzálló agyag esetében messziről hozatnak. A népi agyagiparosokat a feldolgozásra kerülő nyersanyag minőségétől, és az általuk elkészített edényfajtáktól függően többféle elnevezéssel illetik. A tűzálló agyaggal dolgozók a fazekasok, és a kályhások, a nem tűzálló agyagot felhasználók neve pedig tálas, és korsós. A 19. század második felétől a polgárosodás és a gyáripar fejlődésével párhuzamosan elindult a fazekasság hanyatlása, a cserépedényeket lassan fölváltották a keménycserép, vas és zománcos edények és tárgyak sora.

A népi fazekasságot bemutató új állandó kiállításunk létrehozásával különleges, egyedülálló gyűjteményt kívánunk a látogatók elé tárni. Az eltelt évtizedek alatt új, a népi iparművészet területén kiemelkedő fazekas generáció született meg, akiknek a munkásságát fontos bemutatni a neves fazekas központok, műhelyek meghatározó mestereinek munkái mellett.

A közel kétszáz alkotás bemutatása nem földrajzi rendben, hanem a használat helye és az egyes tárgycsoportok funkciója szerint történik, de a tárgyak a magyar lakta területek ismert fazekas központjainak többségét reprezentálják. A területi sokszínűség mellett az alkalmazott technikák, díszítmények változatossága, a formák gazdagsága jelenik meg.

A népi iparművészet kiemelkedő alkotóinak munkái mellett helyet kapnak a kiállításban autentikus, gyűjtésből származó néprajzi tárgyak is, melyek jelzik az utat hagyomány és újítás, múlt és jelen között.


NÉPI KISMESTERSÉG


A népi kismesterség nagyon sokszínű ága a népi iparművészetnek, hiszen mindaz idetartozik, ami a többi négy szakágba (fazekasság, hímzés, szövés, faragás) nem. Többnyire olyan mesterségekről van szó, amelyek a parasztság speciális tárgyi igényeit szolgálták ki. A házilag nem előállítható tárgyak létrehozásához tanult mesteremberekre volt szükség.

A ruházkodást szolgáló iparágakhoz tartoznak: szűcsök, szűrszabók, kalaposok, paszományosok, kékfestők, csizmadiák, papucsosok, gyöngy- és lószőr ékszerkészítők.

A fémet kovácsok, késesek, csengő és kolompkészítő mesterek, a bőrt, a lószerszámkészítők, a bőrművesek és a kulacsosok használják fel.

Ebbe a nagy csoportba tartoznak még a természetben megtalálható különféle szálas anyagokat - vessző, csuhé, gyékény, szalma - felhasználó alkotók is.

A népi kismesterségek közé tarozó további szakmák: fésűs és szaruműves, népi hangszerkészítő, mézesbábos, tojásdíszítő, népi gyermekjáték készítő, népi bútorműves és bútorfestő, nemezelő, népviseletes babakészítő.


HÍMZÉS


A népi iparművészet egyik legismertebb és legelterjedtebb ága, a hímzés. A népi hímzés új formában, új felhasználásokban jelenik meg mai életünkben. Végleg kilépve a paraszti közösség határai közül, társadalmunk valamennyi rétegének szükségletévé, otthonának, környezetének díszévé vált. Így lett a régi ruhadarabok díszéből városi, falusi otthonok díszes függönye, falvédője, terítője, díszpárnája, stb.

Az egyéni elképzeléseknek a hímzés nagyobb teret enged, részben a kompozíciós elrendezésben, kisebb mértékben pedig a motívumok létrehozásában. Ezzel a lehetőséggel éltek is a tervezők, az ún. íróasszonyok minden hímzőközpontban. A magyarlakta területen több kisebb-nagyobb hímzőközpont jött létre. Közülük is kitűnik a híres, nagy múltú Mezőkövesd és Kalocsa.

A hímzés nyomon követhetően nagy utat tett meg a fehér hímzéstől addig a tarkaságig, ami a múlt század második felétől már jellemző.

Megújult külsővel és tartalommal várja a látogatókat az állandó kiállítás hímzés terme. Népviseletbe öltöztetett babák és további néprajzi tájegységek hímzései gazdagítják a tárlatot, hiánypótló leírások és térképek segítik a tájékozódást.


ZANA-GYŰJTEMÉNY


Zana Dezső (1920-1986) lelkes gyűjtője volt a népi hagyományoknak, jelentős gyűjteményt hagyott Kecskemét városára 1996-ban, ezzel az archaikus kalotaszegi tárgyakat tartalmazó magán-gyűjteménnyel gyarapodott intézményünk.

Ennek legszebb, legértékesebb darabjaiból összeállított kiállítás megtekintésével a hagyományos kalotaszegi lakás- és öltözködés-kultúra egy fontos, hiteles szegmensével ismerkedhetünk meg.

A népi kismesterségek közé tarozó további szakmák: fésűs és szaruműves, népi hangszerkészítő, mézesbábos, tojásdíszítő, népi gyermekjáték készítő, népi bútorműves és bútorfestő, nemezelő, népviseletes babakészítő.


NÉPI BÚTOR


A hagyományos parasztbútor a 19. század végén a legtöbb vidéken először kiszorult a tisztaszobából, hogy helyet adjon a városit utánzó bútornak, majd a lakószobából a kamrába, padlásra került. A szépen festett, faragott hagyományos bútorok a népi iparművészet által újjászületve találták meg újra a helyüket a mai lakáskultúrában.

Galéria