Kecskemét utolsó polihisztora – 140 éve született Szabó Kálmán (1886-1963)

Kecskemét Th. Város Múzeumának igazgatóját 1942-ben a múzeumfejlesztésben és tudományos téren több mint 3 évtizeden át végzett nagyértékű munkásságáért a kultuszminiszter kormányfőtanácsossá nevezte ki. Jól mutatja ez az aktus Szabó Kálmán országosan is elismert szerepét a korabeli tudományos életben.

Az ifjú Szabó Kálmán már gimnazista éveiben néprajzi tárgyak gyűjtésébe fogott szülővárosában, Kiskunfélegyházán. Érettségi után családi hagyományt követve vált joghallgatóvá, de ez nem térítette le útjáról, a Néprajzi Társaság 1908-ban tagjává választotta. Végül Kada Elek kecskeméti polgármester által került 1911-ben a kecskeméti múzeumba, amely haláláig tartó tudományos műhelye lett. A 20. század elejének vidéki muzeológusaihoz hasonlóan a bölcsészettudományok polihisztoraként működött. Etnográfus, régész, általános művelődéstörténész, ezekből következően társadalomtörténész is volt egy személyben. A néprajzot és a régészetet egyesítő nézőpontja saját korában is újszerű volt, sőt rokonítható napjaink interdiszciplináris felfogásával.

Elhivatottságát nem mutatja jobban semmi, mint a II. világháborús összeomlás utáni munkája. Igazgatói állásából kényszernyugdíjazta az új rendszer. De ő nem lankad, tudományos kutatói státuszban fogadta vissza a múzeum, teljes rehabilitálását az 1953-as Szocialista Kultúráért díj jelentette. Visszatértétől emberfeletti néprajzi gyűjtőmunkát végez a múzeumban, részben rekonstruálni képes egykori gyűjteményét, amely a háborúban javarészt elveszett. 1963-as haláláig aktívan ír, gyűjt, kutat.

Egy korszakkal korábban, főtanácsosi kinevezésekor így fogalmazott: „Három évtized munkája alatt nem csak a múzeum, levéltár és könyvtár, — hanem ennek a városnak polgárai, népe szívem mélyéig hozzám nőttek. Rajongója lettem a város utcáinak, erdőinek, gyönyörű nagy határának, amely másoknak jó búzát, kitűnő bort termett, de nekem bőven ontotta az ős múlt emlékeit, amelyeknek köszönhetem tudományos eredményeimet.”