Lechner Ödön: A Kecskeméti víztorony terve, 1911 / Ödön Lechner: Design of the Kecskemét Water Tower, 1911

Írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész


A Városháza után Lechner nem mondott le teljesen Kecskeméten a gyakorlati tevékenységről sem, mindamellett egyik későbbi terve sem került végül kivitelezésre. Bár ugyanez volt a sorsa a Rákóczi-szoborral kombinált víztoronynak is, a magyar építészet történetében – még így tervsorozat formájában is – megkerülhetetlen, kiemelkedő jelentőségű, egyben önmagán túlmutató művészeti alkotás. Sokan a magyar századfordulós-szecessziós építőművészeti törekvések szimbolikus összefoglalását látják benne. Gerle János szerint ez annak is köszönhető, hogy egy víztorony hétköznapi funkciója mellett, maga az alkotó volt az, aki jelképes feladattal ruházta fel a művét, ami nem volt más, mint „Lechner stíluseszményének reprezentálása, azaz a nemzeti építészeti stílus létének hirdetése”.

A történet eleinte két szálon futott. A szobrot illetőleg először a Rákóczi-szabadságharc bicentenáriuma és II. Rákóczi Ferenc tiszteletére 1903. december 28-án megtartott díszközgyűlés határozatai között olvashatjuk, hogy a fejedelem „emlékét városunk területén emelendő lovas szobrával is megörökíteni óhajtván, a város lakossága körében gyűjtést indítunk s e célra a városi pénztárból ötvenezer (50.000) koronát ezennel megszavazunk, mely addig kamatoztassék, míg az önkéntes adományokkal együtt megfelelő emlékmű felállítására elegendő nem lesz.” Az országoshoz társuló helyi kultusz alapvetően két forrásból táplálkozott: egyrészt a Rákócziak 1590-től kecskeméti birtokkal is rendelkeztek, másrészt a város az elsők csatlakozott a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharchoz, s a közgyűlési jegyzőkönyv szerint 1703 és 1710 ősze között „hét éven át osztozott a város lakossága a hadjárat minden terhében, sőt nyomorúságában is, amit különösen a Bácska, Szeged és Arad felől beütő rácok dúlásai okoztak.” A Rákóczi-kultusz helyi csúcspontja 1906. október 28. volt, amikor Kecskeméten is ünnepi pompa mellett fogadták a vezérlő fejedelem és bujdosótársai (továbbá Thököly Imre gróf) hamvait Törökországból Budapestre, majd a kassai dóm kriptájáig szállító vasúti szerelvényt.

A történet másik szála a 19. század utolsó évtizedében indult el, amikortól egyre erősödő kívánalomként jelent meg Kecskeméten a vízellátás rendezése, egy városi vízmű létesítése. Ennek részeként 1910. július 15-i határidővel Kecskemét város tanácsa pályázatot hirdetett egy 1000 m3 tároló képességgel bíró víztorony terveinek az elkészítésére a pályaudvar előtti sétány területén, melynek megépítését azzal indokolták, hogy a városnak nincs semmilyen természetes magaslata, ahol „a hajcsövesség elve alapján (közlekedő edények elve) a vízvezetéket berendezhetnénk”. Ezután viszont már a külső megjelenés követelményeiről olvashatunk: „Azonban ezt a víztornyot nem szabad valami otromba toronynak képzelni, mert mérnöki hivatalunk úgy óhajtotta megoldani ezt a kérdést, hogy a víztorony egyúttal egyike legyen városunk legaeszthétikusabb építészeti műveinek is.” Ez utóbbi mondat a sejtésünk szerint már azt mutatja, hogy a kiírás szövege mögött maga Kada és Lechner állhatott. A jeligés pályázaton ugyan kiosztották az 1000 (Dümmerling Ödön), illetve 500 koronás (Dénes István) díjakat, azonban kivitelezésre egyik pályamunkát sem tartották alkalmasnak. Ezt követően a tanács felhatalmazta a polgármestert, hogy közvetlenül Lechner Ödönnel kezdjen el tárgyalni. Valószínűleg ennek egyik állomását örökítette meg Herman Lipót festőművész korabeli naplójának egyik részlete, sőt egy szintén általa készített rajz is, melyek alapvetően a művésztelepi épületegyüttes ünnepélyes alapkőletételéhez (1910. október 8-án) kapcsolódnak. Lechner, vagy ahogy művészkörökben hívták, „Papszi” azonban az esemény eredetileg meghirdetett időpontjához képest csak másnap, 9-én tudott leutazni Kecskemétre, hogy demonstrálja elkötelezettségét az új művésztelep iránt. „Amikor a város felé mentünk, Kada megmutatta, hová tervezi a víztoronnyal kombinált Rákóczi-emléket és a múzeumot, amelynek kivitelével Lechnert bízzák meg. Estefelé beültünk a cukrászdába, ahol a zseniális öreg egy darab papirosra mindjárt lerajzolta a torony első tervét.” Bár ez a rajz ma már valószínűsíthetően nincs meg, jó esetben lappang. A kaposvári múzeumban viszont található négy olyan rajzi vázlat (két papírlapon), melyek nagyjából egyidősek lehetnek, s így a víztorony-tervek közül a legkorábbiaknak tarthatóak. E lapokat Rippl-Rónai József műgyűjtéssel is foglalkozó öccse, Ödön szerezhette meg a fővárosi Japán kávéház ún. művészasztalánál. Ha igaza van Hermannak, s a logikusan kiolvasható kronológiának, akkor – szemben Sümegi György datálásával (1909) – e lapok nem készülhettek 1910-nél korábban. A kaposvári rajzokon jól látható az érlelődési folyamat – fokozatosan beépítve közben a Rákóczi-szobrot is –, mely után, talán már 1910/1911 fordulójára, eljut az első teljes értékű változat megfogalmazásához.

A május közepéig elkészült „RÁKÓCY EMLÉK ÉS VIZTORONY KECSKEMÉTEN” felirattal ellátott terveket az 1911. május 31-én tartott rendes havi közgyűlésen fogadták el, melyeken bár kellő hangsúllyal szerepelt az öregedő mester neve („TERVEZŐ: LECHNER ÖDÖN”), azonban a jobb alsó sarokban Vágó József zöld színű tervezői pecsétje is látható. A korszak egyik legjelentősebb fiatal építésze ugyanis 1911-ben a bátyjától (Vágó László) különválva önálló irodát nyitott, s utolsó éveiben Lechner egyik leghívebb munkatársának (pl. Budapesten Vermes Gyula háza és a kőbányai X. kerületi Állami Főgimnázium), önzetlen támogatójának számított. (Vágó többek között lakást szerzett Lechnernek a testvérével közösen tervezett budapesti Gutenberg-otthonban; találkozót szervezett 1911-ben hajdani mestere és a bécsi Otto Wagner között; halála után pedig kifizette a kávéházi adósságait is.)

A víztornyot az 1903-ra kialakított „Sugár” út, a 42 méter szélességű és 520 méter hosszú Rákóczi út lezárásaként képzelték el – a Katona-sorral (a tervrajzokkal szemben a Kecskeméti Újság 1911. május 28-i számában például már az új nevén, „Bethlen-körut”-ként szerepel) képzett kereszteződésben –, hiszen a tervek szerint a fő nézete, a szoborral együtt a főtér irányába mutatott volna. Mindamellett a városba érkező szempontjából is értelmezhető volt a koncepció, hiszen bizonyos elképzelések szerint a vasútállomást a Rákóczi út tengelyébe, a víztorony mögé gondolták áthelyezni, ami sajnos a mai napig nem valósult meg. Az építményről alkotott képünket jelentősen megkönnyíti Lechner, a kecskeméti múzeum képzőművészeti gyűjteményében található, ceruzával történt alárajzolások nyomát is őrző, akvarellel festett látványterve. Bár az újságok tudósításai nem egyértelműek – például a Katolikus Szemle (1913/5. p. 570.) pasztellképről ír –, s korabeli reprodukciónk sincs róla, ennek ellenére elképzelhető, hogy ez szerepelt később, 1913-ban a Műcsarnok tavaszi kiállításán, a Magyar Építőművészek Szövetségének szervezésében: „A nagy mesternek, Lechner Ödönnek kecskeméti víztornya is inkább festmény, mint építészeti interpretálás. Maga az architekturai ensemble, mint a nagy mester minden alkotása – tökéletes.” (Építő Ipar, 1913/17. p. 184.) (Természetesen előfordulhat, hogy a későbbiekben előkerül egy hasonló látványterv a 2. változatról is.)

Lechner festményén, a víztorony mögött egy – valószínűsíthetően az „indóházat” jótékonyan takaró – elkerített parkot, és a távlati hatást is fokozandó, egymás tükörképeként megjelenő két homlokzattal megoldott, szimmetrikus építészeti lezárást láthatunk. Az 10.000 tonna összterheléshez tervezett hatlépcsős, négykaréjos betontalapzat nagyobbik átmérője 40,80 méter, kisebbik átmérője pedig 33,50 méter lett volna. A víztorony lábazatán négy „vízesés” szimbolizálja Magyarország legnagyobb folyóit (a felettük elhelyezett felirataik szerint a Duna és a Tisza a Rákóczi út felé, míg a Dráva és a Száva az ellentétes „oldalán”). Az első két szökőkút közötti mezőben, részben II. Rákóczi Ferenc – a toronytól különálló talapzatával együtt 8,5 méter magas – bronzból öntött lovas szobrával takarva, a homlokzati tervrajzokon egy hatsoros felirat is olvasható:

„ABCDE…KLMNOI
RÁKOC…DESZÉP
ISLESZEZA…MLÉKMŰ
ZXEGÉSZ…CSKEMÉT
VÁROSEK…ÉSÉGE.FG
HIJKLMNÓ…PRSTUVZ”
 

A feliratos mező felett, az íves oromzat közepén, II. Rákóczi Ferenc (római szent birodalmi hercegi) címere, míg a pártázat tetején egy szimbolikus–heraldikus értelmezést sejtető, stilizáltan megformált madár (talán turul?) szobra látható. Bár a terveken ez nem látszik, a műleírásból tudjuk, hogy több hasonló felirat és címer ékítette volna ezen a szinten az építményt: „…a tornyot Magyarország, a megye, a város és a Rákóci család címerei díszítik és arany föliratok mondják el az arra járóknak azt, amit minden magyar úgyis tud, hogy Rákóci emléke mily kedves e hazának, s buzdító példájának még századokon át is lelkesítenie kell mindenkit, hogy ez ország szabadságáért, fölvirágoztatásáért odaadóan dolgozzék.”


Az 1911 májusában rajzolt hosszmetszet szinttárcsái alapján 52 méter – a sajtó nem túl megbízható adatközlését jól példázó Kecskeméti Újság 1911. június elsejei száma szerint viszont 54 méter – teljes magasságú víztorony fő terhét a tervek szerint nyolc, ún. vasas téglából falazott pillér, s az azon nyugvó vasbeton gyűrű hordozta volna. Lechner az építmény méltó megkoronázásaként a 13,5 méter átmérőjű, 1000 köbméteres víztartály fölé csillogó Zsolnay-kerámiával fedett boglyakupolát tervezett. Az épület belső kialakításánál sem a funkció volt az egyetlen tényező, amit Lechner meg is indokolt: „az emlékmű nagy méretei, különös érdekessége föltétlen oda fogja vonzani a kíváncsi közönséget, mely nem elégedve meg a mű kívülről való megtekintésével, érdeklődéssel fog fordulni az építmény belseje fele”. Ennek megfelelően a műszaki karbantartást szolgáló helyiségek mellett, öntöttvas csigalépcsőn biztosítva a megfelelő közlekedést, például egy II. Rákóczi Ferenc emlékére berendezett „ereklye-múzeum”, illetve 19,8 méteres padlószint magasságban panoráma-kilátó várta volna a látogatókat. (A látványterven a kilátószint nagy nyílásain keresztül is a kék eget láthatjuk, ugyanis Lechner, valószínűleg a művészeti hatás érdekében, lemondott a középen futó lépcsőház megjelenítéséről.)

„A mester gyönyörű magyaros stilü építményt tervezett, melynek négy sarkán kút lesz, a Duna, Tisza, Dráva és Száva szimbolikus alakjaival. A viztorony főhomlokzatát Rákóczi Ferenc emlékszobra fogja ékesiteni, melynek mintázására pályázatot hirdetnek. A viztorony egész külsejét szines majolika fogja borítani. A viztorony mintája most van munkában a mester műtermében. Az emlékmű építését még ez év őszén megkezdik.” (Pesti Hírlap, 1911. június 25.) A tudósítás megjelenése után két héttel, 1911. július 8-án azonban földrengés volt Kecskeméten. Kada Elek egy évvel később így írt a Vasárnapi Újságban (1912/27.) a művünkre vonatkozó hatásáról: „A földrengés rendkívül visszavetette az egyes tervek befejezését. A többek között vízvezeték kiépítése is e miatt akadt meg, mert megfontolandó volt, hogy a nagyarányú 52 méter magas víztorony, mely egyszersmind a Rákóczi lovas szobrának hozzáillesztésével mint Rákóczi emlék fog szerepelni, mi módon építtessék, s így a már elkészített tervet át kellett alakítani, a mely tervezetet a követelményeknek megfelelő átalakítással Lechner Ödön most fejezett be, s a melynek kétségtelenül oly első rangú művészi hatása lesz, hogy az nemcsak a városnak, hanem az egész országnak egyik építészeti nevezetességét fogja képezni.” Mindeközben 1911 utolsó hónapjaiban az is felmerült (a kecskeméti vízvezetékrendszer tervezője, Zarka Elemér műszaki főtanácsos jóvoltából), hogy egy „uj rendszernek megfelelően, mely azonban a külföldön már jónak bizonyult, a tervek ugy alakittatnak át, hogy a víztorony elmarad. Az uj terv állitólag célszerübb és olcsóbb is lesz, célszerübb annyiban, hogy ebben a földrengéses városban a viztorony nagyságánál és magasságánál fogva veszélyes, olcsóbb, mert az uj tervek szerint a vízmü toronypótlása a toronynak 1/6-ába kerül.” (Kecskeméti Újság 1911. december 21.) Az 1911. december végi közgyűlésen végül mégis ragaszkodtak az eredeti elképzelésekhez „és a víztorony úgy építtetik meg, hogy annak vasbeton szerkezete ellenáljon minden elemeknek.” (Kecskeméti Újság, 1911. december 31.)

A Kecskeméti Katona József Múzeumban őrizzük azt a nagyméretű – valószínűleg levélküldemény célú összehajtás nyomait viselő – ceruzarajzot, amelyet Lechner Kada számára küldhetett el, valamikor a földrengést követő időszakban (talán 1912 első hónapjaiban), az ugyanis jól láthatóan átmenetet képez az első és a második variáns között. A korábbihoz képest karcsúsított megjelenésű toronyterven leginkább a középső rész kialakítása tekinthető újdonságnak, míg az egyszerűsített formavilágú lábazat esetében Lechner még nem mondott le a szökőkutakról, ahogy a kupola, illetve víztartályt körülvevő szakasz kidolgozása sem a véglegesnek szánt megoldást mutatja. A vázlatterv legérdekesebb része mindazonáltal a Rákóczi-emlék, mely két nézetben, szemből és – az épülettől függetlenül – oldalról is megjelenik. A mester e skiccén társította először a szobrot mellékalakokkal, melyek egyedül itt értelmezhetőek teljes értékű plasztikaként. Lechner később, a második tervváltozathoz fűzött műleírásának VII. fejezetében, már így írt róluk, illetve a különleges, újszerű anyaghasználatról: „1 lovas szobor Rákóczi alakjával, kétoldalt magas relief formában 3-3 csatlós, apród, vagy más kísérő személyzet mintázásra úgy, hogy az egész szobor egy tömeget alkosson, áttörések nélkül és hogy így az egész betonból felépíthető és majolika lapokból égetve összerakható legyen.” Az 1912. október 24-én tartott közgyűlésen azonban ezt pénzügyileg kockázatos művészi kísérletezésnek minősítették, s a szobrot inkább „ércből” kívánták megvalósítani egy külön pályázat kiírása mellett.

A tervvázlatok időbeli sorrendjét tekintve némiképp problematikus a Nyugat folyóiratban (1914/1. p. 70.) Tanulmány a kecskeméti Rákóczy-toronyhoz címen, nem sokkal az építész halála előtt megjelentetett szénrajz. Bálint Aladár kapcsolódó írásában (Lechner Ödön rajza alá. In: Nyugat, 1914/1. p. 78.) a műnek az egész magyar művészeti életre vonatkoztatható jelképes szerepét emelte ki: „Öregségében is fiatal művész szénnel megrögzített álma, annak az embernek egyik tervezgetése, ki a fiatalokkal való őszinte szövetkezés pajzsát tartja a rohanó idők dárdavetése ellen. E rajz, mellyel az ősz mester a Nyugat olvasóit köszönti, megbecsülése mindnyájunk küzdelmének.” A Nyugat kliséje alapján a Kecskeméti Lapokban (1914. január 11.) is közzétett vázlat, mely „természetesen csak a fővonalakat tűnteti fel, tulajdonkép csak a gondolatot, melyet a művész kifejezni óhajt”, a publikálás dátuma ellenére, az előbbiekben bemutatott ceruzarajzhoz áll a legközelebb. Sőt, a középső rész zömökebb arányai és a kupola alatti pártázat első változatot idéző megoldása miatt, annál valamivel korábbinak is tűnik. Bár nehezen kivehető, de a helyi újságíró is azt sejteti, hogy „Lechner bátyánk” rajzán Rákóczi szobrát már itt is mellékalakok, a „dicső kurucvilág nevezetesebb hősei: Bercsényi, Bottyán, Bezerédi” veszik körül. Az előbbiekben bemutatott két vázlat tehát időben az első és a második – részletesen kidolgozott terveket eredményező – változat közé helyezhető el. Véleményünk szerint ezt az értelmezést, sorrendiséget támasztja alá a mester alábbi kijelentése is: „Az emléket egyébként kétszer kellett átdolgoznom, éppen a földrengésből kifolyólag. Erre való tekintettel, az egész most vasbeton konstrukció lesz.” (Mit épít Lechner Ödön? In: Világ, 1913. december 21.)

A kényszer szülte átmeneti időszakot követően, a víztorony teljes egészében átdolgozott, második változatának Lechner és Vágó által aláírt terveit (a szilárdsági számításokkal és a költségvetéssel együtt) először az ún. „víztoronyépítő bizottság” 1912. október elsején megtartott ülésén vitatták meg. A terv opponense, Zarka Elemér mellett jelen volt többek között Lechner Ödön, Gergely Jenő mérnök (az építész vasbeton szakértője, s Gut Árpáddal közösen az abban az évben átadott siófoki víztorony tervezője), Mihailich Győző műegyetemi magántanár, mérnök (Zarka vasbeton szakértője, s Dümmerling Ödön mellett az 1911–1912-ben emelt újpesti víztorony társtervezője), illetve Kerekes Ferenc főmérnök, a mérnöki hivatal vezetője is. A terveket végül csekély módosításokkal kivitelre alkalmasnak találták, majd azt követően, október 24-én, Kecskemét Város Törvényhatósági Bizottsága is elfogadta. Az mű kialakítását lényegesen befolyásolta, hogy Lechner – mindenekelőtt a Városházán keletkezett sérülések miatt – maga is részt vett a földrengést követő újjáépítésben, s az ekkortájt szintén Kecskeméten tevékenykedő fiatalabb építészekkel együtt, kénytelen volt felismerni és elfogadni a vasbeton még nagyobb mérvű használatának a szükségességét a biztonságosabb statikai jellemzők kialakítása érdekében. E téren mindenképpen előzményként kell tekintenünk – jelentőségét tekintve az előbbiekben említett két mérnökön is túlmutatóan – Zielinski Szilárd tevékenységére, aki az országban elsőként épített vasbeton szerkezetes víztornyo(ka)t, azon belül is az ún. „Hennebique-vasbéton-rendszerben” (Épitő Ipar, 1905/10. p. 84.). Az úttörő az 1903-ban emelt, s 350 m3 űrtartalmú kőbányai volt, de a megrendelő és a tervező számára viszonyítási pontként, konstrukciós előképként, mindenekelőtt az egy évvel később felépített – a kecskemétivel azonos űrtartalmú (1000 m3) és hasonló magasságú – szegedi víztorony kínálkozhatott. (1913 októberében Szeged város tanácsa el is küldte Kecskemétnek az ottani torony költségeinek leírását, valamint a metszetrajzát tanulmányozás céljából.) Az 1911-es első változathoz képest, így különösen a középső szakasz – a jóval szilárdabb és korszerűbb szerkezetből levezethető, egyben azt demonstratívan felmutató – áttörtsége hozott látványos változást a terveken. A karcsúbb, légiesebb megjelenés ráadásul nyújtottabb arányokkal is párosult, hiszen Lechner új víztornya valamivel magasabb (57,6 méter) is lett volna.

Az, hogy miképpen nézhetett volna ki megvalósítás esetén a Rákóczi-emlékkel kombinált víztorony, a legtöbbet a kecskeméti Városháza épületében őrzött (Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára), s egyértelműen 1912-re datálható, akvarellel színezett és 1:50 méretarányú homlokzati látványterv nyújtja. Jól látható például, hogy amíg az első változat puhábban, szinte szobrászi módon formált, egységesebb megjelenésű monumentum, addig az 1912-es terv már egy szerkezetesebb, konstruktívabb formaképzés jegyében született, három részre tagolt építmény volt. A feszesebb architektúrához illeszkedően a torony – részben eozinmázas lapokkal burkolt – alsó szintje is egyszerűbb kialakítású lett, így Lechner többek között lemondott a hullámzó vonalú pártázatról és a négy „vízesésről”. Az utóbbiak helyén immár félköríves záródású, rézsűs bélletes – víztartó medencét is magában foglaló – fülkéket találunk, fölöttük pedig 2-2 stilizált szakállas saskeselyű szobrát, azaz a honfoglaló magyarok totemállatát, a turult Herman Ottó korszakunkban elfogadott azonosítása alapján. A vasbeton használatát leginkább tükröző középső részt kívülről 12 – íves szerkezeti elemekhez kapcsolódó – rendkívül vékony pillér tagolja, melyek a víztartály magasságában a koronaszerűen formált attikába torkollanak (tetejükön gömbökkel, illetve 4 turulmadaras plasztikával), s osztják két részre a pártázat jellegzetesen lechneri módon formált elemeit. (Az utóbbiak egy pozitív-negatív játék keretében, színes kerámiával kiemelve, fejjel lefelé fordítva is megjelennek a pártafokok közeiben.) Az első tervhez képest jelentős változás, hogy a toronytesthez immár nem közvetlenül kapcsolódik az ahhoz képest kisebb átmérőjű kupola, hanem azt egy szűkítő célzattal közbeiktatott szakaszt követően, félköríves nyílásokkal áttört kupoladob támasztja alá. A korábbihoz képest eltérő a boglyakupola megjelenítése is, melyet – Gerle János szép szavaival – „napként aranyló, narancsszínű kerámia borít, a termékenységet, életet jelképező hímes tojás mintázatára emlékeztető motívummal”. A „sátor-kupolának” is nevezett boglyakupola – síkban, falhoz kötődően parabolaív – magyarosnak gondolt motívumát számos korabeli építész használta, így többek között Lajta Béla, Pogány Móric, Toroczkai Wigand Ede, vagy éppen Kecskeméttel kapcsolatosan is Mende Valér és Márkus Géza. A motívum kapcsán – melyet Lechner Ödön eladdig csak a mozsgói Biedermann-sírkápolna 1905 körüli tervén alkalmazott – a legérdekesebb megközelítés Keserü Kataliné, aki egy 1994-es előadásában (Magyar-indiai építészeti kapcsolatok) arra hívta fel a figyelmet, hogy a víztorony, különösen annak a monumentálisabb, egységesebb formát öltő első terve, „csak az indiai építészetből ismert: hegyet stilizáló, méhkasra emlékeztető, ívelt kúp formájú brahmanista tornyokról” (míg a síremlék a buddhista sztúpákra emlékeztet).

Ma minden bizonnyal ez az utolsóként ismertetett változat állhatna a Rákóczi út végén, ha Kada Elek nem hal meg már 1913-ban, illetve nem tör ki az első világháború. A kivitelezés elmaradásának a legfőbb oka – az utóbbival nehezítve – azonban a pénztelenség volt, melyet az is tetézett, hogy a korabeli tudósítások, nyilatkozatok alapján, 1911 és 1914 között a költségek 250 ezerről 550–570 ezer koronára emelkedtek. Sándor István, az új polgármester is erre hivatkozott, amikor Lechner halála után nem sokkal, 1914 nyarán Vágó Józseffel tárgyalt a terv posztumusz megvalósításról. (A Kecskeméti Lapok 1914. január 6-i és június 21-i száma szerint a polgármesteri szobában Kada halála után is ott függött a víztorony első tervváltozata „a maga színes ragyogásában”, ami azonos lehetett a már ismertetett, 1911-ben festett akvarellel.) Sajnos a hajnalonként olimpiai lángként felragyogó víztorony így csupán a képzeletünkben jelenhet meg. A városképet meghatározó tornyok egyike lehetett volna, a Nagytemplom városjegyként is „funkcionáló” tornyával és magával a Városházával együtt, egy tartalmilag is értelmezhető tengely két végpontját alkotva. (A Kecskeméti Lapok 1914. június 21-i vezércikkében „várostorony-szerű” épületről írtak!)

A mű jelentőségét, annak ellenére, hogy csupán terv maradt, már a kortársak is felismerték. A víztorony összegző szándékú, önmagán túlmutató jelképi ereje, formai, eszmei kiforrottsága segítségével könnyen tudtak azonosulni Lechner célkitűzéseivel: „A víztorony eddig csak úgynevezett «szükség-építkezés» volt, mely a praktikus célt ridegen kielégítve, minden esztétikai megjelenéstől távol állott. Lechnernél az a gyakorlati, úgyszólván köznapi célszerűség nagyszabású, modern gondolattá érik. A ridegen konstruktiv épületet az ő művészete a jelenkor életszükségletét szimbolizáló modern monumentummá emeli. Elgondolása pedig nemcsak művészi, hanem praktikus szempontból is új eredményt jelent, mert önmagában felépítve, legföljebb, ha iromba tömeg lehetne ez a víztorony, mely pedig nyers felépítésében amúgy is hatalmas monumentális tömeg és így már csak kevés eszközzel is előkelővé téve: monumentum. Lechner Ödön eszközei pedig kimeríthetetlenek. Ahogyan ő ezt a víztornyot elgondolja: az alja pirogránitból, a kupolája aranyos eozinnal borítva, magyar virágokkal díszítve, egész felépítésében pedig a nyers beton, előtte a színes pirogránitból készített Rákóczi-szoborral, ... valósággal írígyeljük Kecskeméttől, mint egy szép álmot, melyet mi nem álmodhatunk és amelynek mégis örülünk, mert hiszen a miénk, az egész országé, a jövőé.” (Relle Pál, Művészet, 1914/2. p. 101.)