Május 16. A Fény Világnapja

– avagy hogy is volt ez Prométheussal, és hogyan kapcsolódik a KKJM Néprajzi Gyűjteménye az antik mitológiához?

Első pillantásra korszakokon és politikai, földrajzi határokon átívelő, abszurd rejtvénynek tűnik a feltett kérdés, viszont – mint a rejtvényekkel ez általában lenni szokott – alapos végiggondolás után van megoldás. A görög-római mitológia kulcsszereplője és múzeumunk néprajzi gyűjteménye közös eleme: a fény. De hogyan is gondoljuk ezt pontosan?

Az emberiség első és legáltalánosabb tapasztalata a természettel, az őt körülvevő világgal kapcsolatban a nappalok és éjjelek váltakozása, az ez alapján megszabott rend lehetett. A természetben élő ember mindennapjait ez a rajta felülálló rend szervezte napirenddé, az élet jelentésével felruházott nappal tevékeny időszakát a sötét, félelmetes, ismeretlen jelzőkkel leírható éjszaka váltotta. Nem véletlen tehát, hogy a fény viszonylag egyetemes archetípussá vált az idők során.

A tűzhasználat lényegében ebbe a természetes ciklikusságba való emberi beavatkozásként is értelmezhető: a tűzgyújtással megteremtett fény a nappal – s ezáltal a tevékeny időszak –  „mesterséges kiterjesztése”, tulajdonképpen a fény megszelídítése, a természet egy nagyon is jelentős szegmense feletti csekélyke irányítás megszerzése, társadalmasítása. Sokrétű eszközről van szó, hiszen amellett, hogy a világosság teremtésének lehetősége testközelbe került, lehetővé vált a fűtés, az ételek ilyen jellegű hőkezelése, füstöléssel történő tartósítása, illetve nem elfelejthető a tűzzel kapcsolatos mesterségek és a termékkörükbe tartozó eszközök, szerszámok fokozatos kifejlődése sem. A tűz védelmet nyújtott a hordák számára az állatok ellen, ugyanakkor közösségi alkalmakat is teremtett. Egyesek odáig mennek e gondolatmenetben, miszerint a máglya melletti történetmesélés esszenciális feltétele volt az emberiség elvont, képszerű gondolkodása kifejlődésének. A művészetekről sem szabad elfeledkeznünk: a hamvakból kevert festékanyagok, illetve az elszenesedett fadarabok mint az alkotás kellékeinek nyomai a legkorábbi barlangrajzokon is felsejlenek. Röviden: nem véletlen, hogy a görög mitológia szerint az istenek az örökkévalóság idejéig büntették Prométheust, aki kiadta a tüzet, ezt a „csodaeszközt” az istenek kezéből.

A máglya természetesen bekerült a lakótérbe is, a tűzhely kezdetektől fogva központi eleme a lakóháznak. Bakugrásban száguldva végig a történelmi időkön, a máglyán túllépve számos további világítóeszköz és -technika jelent meg és kísérte végig a történelmi időket, olykor egymás mellett, egymást kiegészítve. A fáklya (fokla, fetyér) a legkézenfekvőbb hordozható világítóeszköz, egyszerű farúd vagy annak professzionálisabb, viasszal vagy gyantával átitatott változata. Gyakorlatilag a történelem kezdetétől kíséri az emberiséget, szimbólumként szintén történelmi időkön átívelő jelentéssel bír. Az ország múzeumainak raktárai a régi épületek padlásaihoz hasonlóan bővelkednek a különböző formájú, más-más kreatív megoldásokat alkalmazó foklatartókban (világtartó, forgácsvilágló).

Az olaj, zsír és faggyú mint gyújtóanyag szintén régi történetre tekint vissza. Különböző formájú terrakotta olajmécsesek ismertek többek között az egész hajdani ókori Római Birodalom területéről. A magyar parasztság körében is népszerű világítóeszköznek számított a mécses (mécs, szegényke, fösvény, pillancs). Az ókori tárgyakhoz hasonlóan készülhetett agyagból, de bádog, vas, esetleg üveg is lehetett anyaga, ebbe töltötték az olajat, illetve mártották bele a kanócként funkcionáló rongycsomót vagy szálas növényi anyagot.

A viasz- és faggyúgyertya az egyházi liturgikus gyakorlatból szűrődött át a kora újkori parasztság mindennapi használatába. Készítésének két módja ismert, a formába öntés és a gyakoribb gyertyamártás. Előbbi esetében egy üvegtégelybe lógatott kanóc köré öntik a forró viaszt vagy faggyút, utóbbi folyamata pedig abból áll, hogy a mester többször egymás után egy viasszal megtöltött, speciális gyertyamártó edénybe ereszti az előre levágott kanócot, amely ilyen módon fokozatosan, rétegenként megszilárdul a kanóc körül. A Katona József Múzeum néprajzi és Népi Iparművészeti Gyűjteménye több újkori, illetve modernkori gyertyamártó edényt őriz, amelyek egy része a NIGY kiállítótereiben is megtekinthető. A tárgyi anyaghoz tartozik természetesen a nagyon sokrétű anyagból és formában készült gyertyatartók és lámpások csoportja is. Utóbbi tárgycsoportból kettő darab megtekinthető a lenti illusztrációk között. A lámpás funkciója gyakorlatilag az égő láng védelme a légáramlatoktól, ennek legegyszerűbb változata, mikor egy négyzetes vagy hengeres faszerkezetet vékonyra feszített állati hólyaggal vagy bőrrel vontak be (böndőlámpás), de éppúgy megtalálhatóak a bádogból készült, illetve üvegfalú darabok is a gyűjteményekben. A lenti képek között kettő darab, múzeumunk néprajzi gyűjteményéből származó, üvegezett istállólámpa tekinthető meg.

A kőolaj világítási célokra történő felhasználására a 19. század elejétől vannak adataink, az anyag desztillálással finomított származéka a széleskörű köznapi használatban elterjedt petróleum. Szintén nagyon változatos kivitelezésű tárgyak társulnak ehhez a világítási formához, itt azonban már sorozatgyártott termékekről van szó, amelyek nem a háziipar keretei között készültek. Ezek közül egyet mutatunk be a Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményéből.

Utolsó, gyűjteményünkből vett tárgyunkat mintegy kortárs kitekintésként mutatjuk be az olvasóközönségnek, kiemelve, hogy a 21. századi néprajztudomány feladata nem csupán az újkori paraszti kultúra vizsgálata, hanem a jelenkor társadalmi folyamatai, életmódja, tárgyi kultúrája egyaránt gyűjtőkörébe tartozik. Bemutatónkat egy 20. század második felére keltezhető fém elemlámpával zárjuk.

Honti Dorka

Felhasznált irodalom:
Visky Károly: Világítás. In.: Bátky Zsigmond – Győrffy István – Viski Károly (szerk.): A magyarság néprajza I. A magyarság tárgyi néprajza. Budapest 1933, 255–260.
Márkus Mihály: A magyar népi világítás. Néprajzi Értesítő 1940, 87–124.
Magyar Néprajzi Lexikon
Deák Henrietta: Népi világító eszközök. Természet Világa 133/12 (2002).