Mednyánszky László művészete az I. világháborúban / The Art of László Mednyánszky in World War I

Írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész


„Az első ember, a kit ebben a halott faluban látok, báró Mednyánszky László, a magyar festő. A szitáló esőben egy kopasz fához támaszkodva áll és rajzol a könyvébe. A karján a haditudósítók fekete-sárga szalagja, a fején katonasapka. Fáradhatatlanúl és átszellemülten járja a frontot, valami földöntúli látvány ez a lángeszű öreg ember, a ki hatvannál több esztendejével minden fáradalomban és nyomorúságban résztvesz, a nap minden órájában rajzol – rajzol az ütegek mellett ülve, miközben az ütegek lőnek, rajzol a dombokon, a hol a lába előtt lecsapódó orosz puskagolyók zörgetik a száraz füvet, a halálveszedelemnek valami olyan szuverén megvetésével dolgozik, hogy az több és más, mint bátorság…” (Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei 1914 november – 1915 november. Budapest, 1916. p. 29.) A hatvanas éveit taposó Mednyánszky – naplójában is rögzített régi álmát beteljesítendő – a világháború kitörésének hírére rögtön be akart vonulni mint egyszerű sorkatona. A kora miatt azonban nem sorozták be, így sógorának, Czóbel Istvánnak a közbenjárása is kellett Tisza István miniszterelnöknél, akitől különleges engedélyt kapott, hogy eleinte mint a Budapesti Hírlap és az Új Idők tudósítója jelen lehessen a háborús színtereken. „Így jutott el – mint a Budapesti Hírlap harctéri rajzolója – Mednyánszky László báró az északi harctérre. Egy csomó papíros, egy marok ceruza, pasztellkréta, néhány vízfesték és ecset, az ő elmaradhatatlan esernyője, egy ütött kopott lódenköpönyeg, kipróbált, viharedzett szalmakalapja, s hogy teljes legyen a hadifelszerelés, egy rozsdás revolver is lógott az oldalán, s elment a csatába. Ott sült ki aztán, hogy micsoda fiatal ember az öreg Mednyánszky.” (Malonyay Dezső: Magyar művészek a csatatéren I. Mednyánszky László br. In: Művészet, 1915/1. p. 1.)

A művész – a magyarok közül az első háborús évben Kandó Lászlóval, Vadász Miklóssal és Vaszary Jánossal együtt – a bécsi hadügyminisztérium által létrehozott kaiserlich und königliche Kriegspressequartier, azaz a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás kötelékébe került. A művészek e sajátos intézménybe való bevonásáról így írt többek között ennek parancsnoka, Maximilian Ritter von Hoen (magyarosan Lovag Hoen Miksa vezérőrnagy): „A sokkal kisebbméretü viszonyokhoz iskolázott értelem tehetetlen a mindenünnen feléje viharzó, túlhatalmas benyomásokkal szemben és formákat kereste, amelyek az élmény túlerejét az emberi szellem számára felfoghatóvá tegyék. Ennek a feladatnak megoldására a művészet van hivatva, a művészet, mely az elrohanó képeket és benyomásokat megragadja, és – a lényeges a lényegtelentől elválasztva – lassanként kiválogatja azokat az iránymutató vonalakat, amelyek az emberi értelemnek a nagy idők ez esemény- és változás-tobzódásában is megmutatják a felfogás és megértés útját. (…) Teljesen méltányolva a művészetnek éppen ebben a nagy háborúban való kiváló jelentőségét, legfelsőbb hadvezetőségünk már kezdetben is gondot fordított támogatására. A cs. és kir. sajtóhadiszállásban külön művészeti csoportot szerveztek, amelyhez később ugy nevezett hadifestők csatlakoztak, akik állandóan a hadrakelt sereg magasabb parancsnokságaihoz vannak beosztva.” (A Császári és Királyi Sajtóhadiszállás műkiállításának katalógusa. A bevezető részt írta: Lovag Hoen Miksa. Előszót fordította: Molnár Ferenc. Nemzeti Szalon, Budapest, 1916. pp. 5–6., 8.)

A kísérletezések során már 1915 elején kiderült, hogy érdemes szétválasztani egymástól a haditudósítókat és a képzőművészeket. „A hirlapitó (hírlapíró) siet, hogy sokat lásson és tudósítását hamarosan továbbithassa, a képzőművész szeretne hosszasabban időzni egy-egy helyen, leginkább olyan helyen, amely számára benyomásokat igér, a haditudósító szemében pedig értéktelen.” (Lovag Hoen Miksa i.m. p. 9.) Mednyánszky pedig így írt erről Malonyaynak, első monográfusának, egyik levelében: „A rajzok nagy tömegben készülnek, kissé lassan megy a dolog, mert nagyobb csoportokban járunk, s egy a természet előtt elkészítendő rajzra alig jut 10-12 perc.” (Malonyay Dezső i.m. p. 10.) Így jött létre 1915 végén az ún. hadifestők intézménye, amely hamarosan már nemcsak az idősebb és frontszolgálatra alkalmatlan művészeket, hanem egyre nagyobb számú hadköteles alkotót is magába foglalt. A hadifestők meglehetősen kedvező helyzetben voltak, s a hivatalnoki státuszért, igazolványért „cserében” mindössze annyi volt a kötelességük, hogy a fronton készített alkotásaik egy részét át kellett adniuk a Képgyűjtő-állomásnak (Bildersammelstelle), a bécsi Hadtörténeti Múzeumnak (korábban Heeresmuseum), vagy a császári és királyi Hadilevéltárnak (Kriegsarchiv).

A hadifestők együttes tevékenységét több szerző, kutató is joggal egy jól szervezett művésztelephez hasonlította. A Kunstgruppe tagjai között általánosan elterjedt módszer volt, hogy a kedvezőtlen viszonyok, s azzal szorosan összefüggő mobilitás miatt, a háború által érintett helyszíneken csupán kisméretű műveket, vázlatokat készítettek a kötelező katonaportrék mellett, majd az erre a célra kapott időszakokban nyugodt, műtermi környezetben zárták le az alkotási folyamatot. Hozzájuk hasonlóan Mednyánszky, aki számára ez nem volt újdonság, hiszen a békeidőkben is a külső helyszíneken csak vázlatokat, egyfajta emlékeztetőket készített, a frontrajzolások szüneteiben bécsi és budapesti műtermeiben dolgozta fel harctéri élményeit és mutatta be nagy korabeli háborús kiállításokon. Az első alkalomra 1915 őszén a bécsi Künstlerhausban a Kriegsbilderausstellung des k. u. k. Kriegspressequartiers címmel megrendezett tárlaton került sor, ahol például 8 alkotását láthatta a nagyközönség 40 művész 547 munkája között. Magyarországon a Császári és Királyi Sajtóhadiszállás első műkiállítására Budapesten, az egykori Nemzeti Szalon termeiben került sor 1916 januárjában (51 művész 802 alkotása). A magyar kiállítók között (az ismertebbek közül például Basch Andor, Ferenczy Valér, Zádor István) a napló és a levelek alapján Mednyánszky leginkább Vaszary Jánossal, Maróti Gézával, Horthy Bélával és Vadász Miklóssal volt rendszeresnek mondható kapcsolatban.

Mednyánszky tehát a Sajtóhadiszállás, majd a létrejötte után, ezen belül már a Kunstgruppe tagjaként – a fronttal együtt vonulva – járhatta végig a legfőbb hadszíntereket, ahol az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege megfordult Galíciától kezdve, majd Szerbián, Lengyelországon és Oroszországon át Olaszországig, Dél-Tirolig. „Azt hiszem, hogy 1914. julius 30. óta, mikor a háború megnyílt, én nem élek. Azóta nincsen ember, nincs éjszaka s napvilág és növényzet és tenger és szerelem és halál és költészet, semmi sincsen. Én lemondtam magamról. Mindent elvesztettem.” (Szép Ernő: Causerie. In: Nyugat, 1917/22. p. 846.) Szép Ernő soraiban a nagy háború kiváltotta általános döbbenet tükröződik. Mednyánszky a harctéren is különc volt, a felfogásával szinte mindenki szembement, különösen a világégés első éveiben: „Mire való ez a borzasztó vérontás, a legnagyszerűbb, a legjobb anyag tékozlása. [...] A sötétség szellemei hatalmukba kerítették az embert, aki természetes fejlődése talaját elvesztette. [...] Miért nem rossz ez így? Mert szükséges. A legjobb, legtermékenyebb anyag kiválik a romlott világból, hogy aránylag emelkedett, a heroizmusig fokozott önzetlenségi állapotban, jobban az asztrálba jusson, és termékenyítsen ott az igazi élet számára, nem pedig itt az enyészet számára.” (Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918. Válogatás a festő kiadatlan naplófeljegyzéseiből. Szerk., a szöveget gondozta, a jegyzeteket és mutatókat készítette, az utószót írta: Bardoly István. Budapest, 2003. p. 291.) „Amit itt tapasztalok, látok és hallok naponként, olyan nagyszerű, rémségesen szép, felséges, hogy ezt még a legnagyobb drámaíró se volna képes olvasóival megértetni.” (Válogatás Mednyánszky László háborús levelezéséből. A leveleket eredeti kéziratból kiolvasta Bardoly István, a szöveget gondozta és közreadja Markója Csilla. In: Enigma, 2001, no. 28. p. 114.)

Mednyánszky háború iránti rajongásában – igaz, a nagyközönség előtt többnyire rejtve – nagy szerepet kapott, a magát leginkább a csavargók között jól érző arisztokrata művész vonzódása az ember testi és lelki katasztrófái, állati ösztönei, kiszolgáltatott helyzete iránt. Ezt jól bizonyítja az is, hogy e témakörnek a nagy háború előtti képtípusai is újra felbukkannak, néha egészen konkrétan. Erről tanúskodik például Mednyánszky 1917. augusztus 17-én egyik vázlatfüzetébe írott feljegyzése, amely egy kínpadra feszített férfiakt vázlatai között olvasható: „...betegesen lázas erőlködések látványa. (Az érzéki fanatizmus erjedése, rendkívüli testi szenvedések. Szadizmus.) Ez a medréből kilépett, öngyilkos, reproduktív ösztön. Ebbe az irányba való egy eleven szervezet kínzása, mivel érzéki gyönyör és fájdalom egymással rokonok. [...] A művészet széles közönsége szempontjából manapság az a legérdekesebb, ami az önmegsemmisítés vízszintes irányában tart. Kivált, ha van benne valami a szakrilégiumból. Pl. viviszekció, szadikusan izgatott néző jelenlétében. Kínos ítéletvégrehajtás, amelynél a bírák egyike a szadikus és érzéki izgalom kétségtelen jelét adja. Úgy kell ábrázolni a tárgyat, hogy a lelki folyamat világosan láthatóvá váljék.” (Brestyánszky Ilona eredeti, a kihúzott részeket is tartalmazó Mednyánszky-kiolvasásaiból idézi: Markója Csilla: A Mednyánszky-kutatás új forrásai és a lincselés c. kép. In: Ars Hungarica, 2000/2. p. 288. és az 5. jegyzet; uő. „Az önmegsemmisítés vízszintes irányában”. Válogatás Mednyánszky kiadatlan naplófeljegyzéseiből. In: Enigma, 2000, no. 24/25. pp. 77–79.) A hadifestő Mednyánszky alkotásainak többsége viszont a korábbi képtípusok átalakulását, illetve azok kiteljesedését mutatja, köszönhetően a világháború szélsőséges embert próbáló viszonyainak. „Nem tudjuk lemérni, milyen irányt vett volna Mednyánszky művészete a közvetlen háborús élmények nélkül, de az biztos, hogy a hadifestő szerepkör számára az igazi kiteljesedést jelentette. A világháború egy olyan élmény- és látványanyagot nyújtott a festő számára, amelyet soha azelőtt nem tapasztalt, nem látott. Nem kellett keresnie a modelleket azokban, akik a társadalom szélére sodródtak. Magától értetődően találkozott velük nap mint nap: azokkal, akik már nem a társadalom, hanem az élet szélére sodródtak vagy még azon is túl.” (Passuth Krisztina: Az első élmény. Találkozás az igazi Mednyánszkyval. In: Új Művészet, 2004/2. p. 8.)

„Ittlétem célja látni és megismerni a háborút. [...] Alkalmat kell találni, hogy harcot lássak és bármily, ha csak közvetett módon is, részt vegyek benne, mert ez egész eddigi fejlődésemet kiegészítené…” (Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918. i.m. p. 291.) Korabeli naplófeljegyzésekből is kiolvasható, Mednyánszky minél több mozgalmas akciót, drámát szeretett volna látni, azonban igazi harctéri pillanatok csak ritkán jutottak neki. Az utánpótlással együtt mozogva a leggyakrabban vonuló foglyok és trének, fogolytábor, sorakozó, illetve a harcok környezetében fekvő természeti és építészeti motívumok kerülhettek elé mint megörökítendő témák, motívumok. Erről tanúskodik többségében a Sajtóhadiszállás első budapesti tárlatán szerepelt 22 művének a címe is, így például a Menekülők; Hajnal a táborban; Monitor a Száván; Pihenő katonák; Front mögött; Zsidó temető (Psecko). De erről tanúskodik a kecskeméti gyűjtemény egy jelentős része is, ahol különösen a vázlatkönyvi rajzok esetében sokszor csak a dátum, illetve a feltüntetett vagy feltételezett helynév alapján sejthető, hogy az adott tájkép (pl. Vízparton, 1914–1916), városi veduta, épület ábrázolás (Twierdza Dęblin – Brama Lubelska Cytadeli, 1916. január 23. utáni napokban) háborús körülmények között, a galíciai, orosz vagy éppen a balkáni front közelében készült 1914–1916-ban. A bržeskói (Mednyánszky pseckóinak és pzeskóinak is írja) zsidó temető is e körbe sorolható (pl. Pzeskói zsidó temető, 1915. február 14.), s nem a katonasírokkal hangulatilag egybefogalmazott tájképtípushoz, amit megerősít, hogy az egyes faragott motívumokat, feliratokat hordozó sírkövekről külön-külön is számos dokumentatív rajzot készített. „A száraz gyep bársonyosan hat, közöttük a szürke sírkövek élénk, de azért harmonikus színezésükkel. A lombtalan fák és bokrok szépen tarkítják a kissé kopár megjelenést. Ősrégi szimbólumokkal, asszír és régi egyiptusi szimbólumokkal találkozik ott az ember.” (Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918. i.m. p. 286.)

Bár a modern háborút gyakran értelmezik gépek, technikai eszközök és arctalan tömegek által vívott küzdelemként, Mednyánszky ezt nem fogadta el. 1915. május 23-án például a következőket írta: „Az ember a művészetben nem tekinthető csöndéletnek és tisztán csak festői színfolt problémának. Pszichológiai problémának kell lennie.” (uo.) Majd 1916 decemberében: „Lelki tartalom kell a tettben, a hangulatban, a kifejezésben. Együtt ezen 3 kategória kiteszi a legtökéletesebb hadi képet” (Mednyánszky László naplója /Szemelvények/. Szerk., előszóval és jegyzetekkel ellátta: Brestyánszky Ilona. Budapest, 1960. p. 132.) Ennek különböző szintű kísérleteit láthatjuk a – leginkább harctéri mozzanatokhoz kapcsolható – lövészárok-képein is. A helyszínen készített rajzok itt is inkább motívumgyűjtésnek tekinthetőek, bár egyes esetekben (pl. Lövészárok, 1914–1917) Mednyánszky jól láthatóan előkészíti, mindenekelőtt kompozíciós megoldások tekintetében, a műteremben kidolgozott változatokat. Az olajjal kivitelezett művek közül kiemelkedik a Lövészárokban (két katona, 1915–1918), melyen feltűnően nagy területet foglal el a természet és a vele szinte észrevétlenül egybeolvadó égbolt, alapvetően néhány színre épülő ábrázolása. Ez az erőteljes hatású hangulatfokozó módszer egyrészt a bécsi „Stimmungsimpressionismus” felfogásával rokonítható saját korai tájképfestészetéből, másrészt pedig a 19. századi panorámaképek hangsúlyozottan nagy felületű égábrázolásaiból vezethető le. (Mednyánszky jól ismerte a módszert, hiszen 1891-től kezdve részt vett, másokkal együtt, a Feszty-körkép munkálataiban a tájhátterek megfestésében. Tudjuk, hogy mint kiemelten fontos elemet az égboltot maga Feszty Árpád festette meg.) Mednyánszky természethez fűződő sajátos viszonyában mindig ott volt az ember, így ilyen értelemben a háborús képeken az ember és a táj jól látható hangulati alapú egybeolvadása egyáltalán nem tűnik váratlan fejleménynek. Igaz, ő maga revelációként írt erről az első harctéri élményeit követően (1915. május 22.): „Nagyon éreztem a legintimebb ifjúkori természetkultusz és a mostani erőszakos és tragikus érzelmek közötti hallatlan ellentétet. Ez egyszerre felnyitotta szememet, kezdem a lét végtelen sokoldalúságát és nagyszerűségét sejteni.” (Mednyánszky László feljegyzései 1877–1918. i.m. p. 295.)

Különösen jól látható ez a színek fiziológiai alapú gondos kiválasztásán alapuló hangulati összeolvadás a háborús képtípusok közül azokon, melyeken a halál és a gonosz mindennapos tevékenysége, a földi hiábavalóság, az ember szenvedése és az állati ösztönlét irányába eltorzuló érzelmei a főszereplők. (Mednyánszkytól mindig is távol álltak a propagandisztikus célok!) Mednyánszky e körbe tartozó egyik legemblematikusabb, legtöbbet idézett műve az Enyészet (1917). A kép alsó felét két, egymás mellett átlósan fekvő halott katona tölti ki. Múmiaszerűen megformált anyagtalanságuk, piszkos rozsdavörös – Mednyánszkynál a romló húsból asszociáló – színük őszi levélkupaccá változtatja őket, s szinte morbid gyönyörűséggel válnak teljesen eggyé a természettel. 1917. május 3-án a következő naplóbejegyzést olvashatjuk, melyet nem nehéz e képre vonatkoztatni: „Azután jön a májusi komoly dolog, ama bizonyos májusi reggel a kontraszttal. Ezen májusi hangulat fő jellege a kéjes fáradtság, halállal, sebbel, a háttérben a gyönyörű friss zöld, piros vérrel az üde színek, meleg, fehér kék-levegő, lágy, olvadozó és mégis valami üdén erős. – Ver sacrum.” (Mednyánszky László naplója i.m. p. 139.) Sőt, Mednyánszkyban egy irodalmi élménye nyomán – legalábbis egyik feljegyzése alapján – már 23 évvel korábban formálódni kezdett a kép: „Ma este Tolstoj «Sebastopol»-ját olvastam. Különösen szép kép a virágzó mezőn fekvő sebesültek és holtak...” (Mednyánszky László naplója i.m. p. 22.) Képünkön a természet, az univerzum és az ember mitikus kapcsolata, az örök körforgás kerül előtérbe, tükrözve Mednyánszky sajátos „keverék-vallását” (panteizmus, teozófia, buddhizmus) is. A háborúból ekkorra már kiábrándult festő, számos változatban festette meg a halott vagy éppen haldokló, kimerült katonákat. Bár e képein is megjelenik a környezettel való egybeolvadás motívuma, azonban ezek egy részén ezt jól láthatóan tompítja az emberi figura plasztikai (Halott katona, 1915–1918) vagy sötét kontúrral (Fekvő katona, 1915–1918) való kiemelése. (Az utóbbin látható katona ugyan még él, de arca már halálfejet mintáz.) A Halott orosz katona (1914–1918) című művén pedig mint egy árnyék, úgy nyúlik be a képtérbe az elesett katona figurája.

„A természet határtalan horizontjai szinültig megtelnek ezzel a sáros, verejtékes és véres emberi özönléssel. Táj és ember együtt óriás drámai színjátékká varázsolódik.” (Kállai Ernő: Mednyánszky László. Budapest, 1943. p. 118.) Kállai Ernő második világégés idején írott érzékletes sorai joggal vonatkoztathatóak más Mednyánszky-művekkel együtt, többek között a Menetelők (Átkelés a patakon, 1918) című kicsiny festményére is. A kecskeméti gyűjtemény minden bizonnyal legkésőbbi háborús alkotásán, Mednyánszky az elérendő művészi célok érdekében, az előbb bemutatott eszközök folytatásaként, talán a legagresszívebb hatású „kolorit-móduszát” vetette be: „Van egy rozsdavörös, barnás piszkos-vörös, amely a legnagyobb mértékben izgatja az idegeket. Van ebben a színben valami fenyegető, kivált, ha más, piszkosszürke és meleg színek veszik körül. Ezek a színek zavarosak. Önkéntelenül a legösmertebb állati anyagokra emlékeztetnek, éspedig olyanokra, amelyek az erjedés első stádiumában vannak. [...] A rozsdavörös és a megszáradt, vagy alvadt vér színe lángra gyújtja a már erjedő érzelmeket. A legtöbb ragadozó állatnak ez a színe.” (Mednyánszky László naplója i.m. pp. 33–34.)

Természetesen háborús szerepvállalásával kapcsolatban is számos anekdotikus történet született Mednyánszkyról. Az egyik legismertebb azt örökítette meg, amikor 1916. július 31-én könnyebben megsebesült az olasz fronton: „László sokszor ki szokott mászni a lövészárkokból, háttal az ellenségnek, a mi fedezékeinket a sziklákkal mögöttük festve. Az olasz katonák látták nap nap után, egy furcsa öreg urat nagy lobogó köpenybe, aki nem törődve veszéllyel, a süvítő golyók közt csendesen rajzol. Il Santónak nevezték és soha sem lőttek reá. Egyszer azonban az egyik reá fogta fegyverét, és lőtt! A vállán könnyen megsebesítette. A többi olasz katona ezt látva, hogy a Santót bántották, dühbe jött, és elverték bajtársukat.” (Czóbel Istvánné Mednyánszky Margit: László – Brouillon /visszaemlékezés/. In: Mednyánszky-olvasókönyv. Szerk.: Markója Csilla. Enigma, No 24/25, 2000. p. 72.)