Méhek napja – április 30.

„Ringatóznak a levegőben, virág alatt, virág felett. Bele-beleszállnak a virág mélyébe. Egy-két pillanatra elnémulva fürödnek a finom, sárga virágporban, aztán édes zengéssel emelkednek újra ki, szállanak új bokrétára ... Valahányszor hazatértek, mindig megújságolták az őröknek meg a királynénak, hogy az ibolya késik az idén, de a kökény meg a fűz több mézport ád, mint máskor ... Milyen sietéssel ereszkednek egy-egy most nyílott, mézzel telt virágcsoportra, és cipelik haza mély, lassú repüléssel az édes kis terhüket, egy-egy századrésznyi picinyét egy csepp méznek. Talán az egész napi munkája sem több egynek-egynek egy csöppenet méznél, s napszállat után a kasnak minden népe elfáradtan hajlik pihenő alvásra.”

A házi méhek élete hosszú idők óta körülöttünk zajlik. A méhkolóniák kollektívaként működnek, nagyon magas társadalmi szervezettségben élnek, melyben felosztják egymás között a szaporodás és kolónia-ellátás feladatait.

Az ember és a méhek kapcsolata több évezredre tekint vissza. A méhészet ősi mesterség, melyet a magyar néprajzi kutatástörténet, az 1940-es évek második felétől a gyűjtögetés-zsákmányolás ágazatába sorol. Magyarországon legelterjedtebb faj a mézelő méh (Apis  mellifera - mézcsináló), a sötétszínű krajnai méh, a krajnai tájfajtái, a magyar méh és a szürke bánsági méh. Forrásaink bizonyítják, hogy a 11. századtól a Kárpát-medencében letelepült magyarság foglalkozott méhészettel. A 17. században a hegyvidékeken a méhek vándoroltatása volt a jellemző: szekéren öszvérekkel vitték fel a kasokat a magasabban fekvő virágos rétekre, és mézet adó fenyvesekbe. A paraszti méhészek méheiket az erdőről hazahozott faodúkban (köpű), szalma-, gyékény- és vesszőkasokban (méhkas) kertben, méhesben, kelencében tartották. A 20. század elejére a kasos méhészettel szemben a kaptáras méhészet vált egyeduralkodóvá, majd a paraszti polgárosodás következtében a modern méhészet és a „mézpergetők” megváltoztatják a technikákat és eszközöket.  

A Kecskeméti Katona József Múzeum fotó adattára őrzi ennek tárgyi emlékeit.

A Duna-Tisza-közi méhészet, és ezzel együtt a méz- és viaszkereskedés, bár nagy múltra tekint vissza, nem annyira jelentős, mint az erdélyi vagy észak-magyarországi területen. A jelenség összefüggésben áll azzal, hogy a méhek rajzásának idején, nyári dologidőben az aratás és egyéb mezei munkák alatt a parasztembernek nem volt ideje a méhekkel foglalkozni. Inkább a földnélküli, vagy kevés földdel rendelkező emberek tudtak méhészkedni. A jászok megyénkbe történő betelepülésének köszönhetően azonban Kiskunfélegyházán, Lajosmizsén is generációk örökítették át egymásnak a méhészkedés ősi tudományát és a területen lévő akácosok, rétek és erdők adtak gyakorlatának jó méhlegelőket. Végül a repce, napraforgó és a gyümölcstermesztés biztosított egyre változatosabb gyűjtőterületeket.

A méhész munkája kora tavasszal kezdődött a méhek etetésével és itatásával. A hagyomány szerint a méheket József napkor kell először kirakni, amikor megkezdődik az első tavaszi kirepülés. Ekkor indul meg a virágporhordás és a szaporodás.

A méhészetre épülő hagyományos népi iparágak a mézesbábos, mézeskalács készítő, gyertyaöntő, vagy gyertyamártó mesterségek voltak, melyeknek szintén nagyon szép emlékeit őrzi a Kecskeméti Katona József Múzeum.

Az emberiség kultúrtörténetében már a legkorábbi időktől igen jelentős szerep jutott a méhészeti termékeknek, a méznek és a viasznak. A viaszt előnyös tulajdonságai tették nélkülözhetetlenné, míg a méz mindig is fontos szerepet töltött be az emberek életében, a jóléttel és a bőséggel hozták összefüggésbe, birtoklása a gazdagságot is jelenthette és fogyasztása akkor még csak a vagyonosabbak, kiváltságosok szokása lehetett. A méz egészséges, tápláló, a vérkeringést és emésztést serkentő, immunerősítő. A méhek által termelt méz alapanyaga a virágok nektárja és a gyümölcsök nedve. A nektár gyűjtése és lépbe ürítése közben a méh szervezetének bizonyos vegyi anyagai hozzáadódnak a nektárhoz. A víz egy része elpárolog belőle, és a vegyi anyagok mézzé alakítják a nektárt. A méz színe és íze attól függ, hogy milyen növény a nektárjából készült. A szervezet könnyen fel tudja dolgozni és hamar energiává tudja alakítani. A legtöbb étekhez hasonlóan a paraszti kultúrában mágikus jelentéssel ruházták fel. A cukor megjelenéséig az egyetlen édesítőszer volt. A mézzel készült ételek és sütemények között évszázadok óta kiemelkedő helyet foglal el a mézeskalács. A mézeskalácsosság és a gyertyakészítő mesterség pedig szorosan összefonódott biztos megélhetést nyújtva hosszú időn keresztül sok családnak.

                                    Szabó Kocsis Zsuzsanna

Források:
Magyar Néprajzi Lexikon
Bárth János szerk.: Cumania 23. (A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Múzeumi Szervezetének Évkönyve, Kecskemét, 2007) - Kürti László–Papp Klára: Méhészet Lajosmizsén
Éliás Tibor: Mézeskönyv Budapest 2007.
Gárdonyi Géza: Az én falum Szentendre 2005.
KKJM Néprajzi adattár
KKJM Fotó adattár
Természetfotók: Liptai Anikó ; Instagram: liptaianiko