„Mit akar, mikor még egy jó subája sincs !?” - Subák a múzeumban

A címben idézett szólás ma már nehezen érthető, abból a korból származik, amikor a jó subának becsülete volt, nemcsak divatja. Ezt így fogalmazta meg Baksay Sándor: „Állandó hű társa a magyar embernek, s rangban, becsületben mindjárt a háza után következik. Télen meleget tart, nyáron (kifordítva) hűvöset; melege mérsékelhető, mint egy jó kályháé. Hétköznap viselő, vasárnap ünneplő; öregnek tisztesség, legénynek kényesség; úton ülés, otthon ágy; éjjel párna és paplan, nappal kanapé; a mezőn még asztal is, mikor a juhász kiterített subájáról falatozza a hideg pörkült-húst, és szélhárító, mikor főzés közben botra támasztva felfogja a szelet.”

A suba az Alföldön eredetileg nem volt más, mint a magyar rackajuh szőrös bőréből készült bokáig érő ujjatlan bunda, szőrmepalást.  Viselésének fentebb említett gyakorlati okai is voltak: télen fűt, nyáron hűt – utaltak ezzel a két használati módjára, vagyis szőrével befelé melegített télen és szőrével kifelé szigetelt a melegtől, de fontos szabály volt megóvásához, hogy ha esni kezdett, mindig szőrrel kifelé viseljék, mivel a bőrfelületnek árthatott a nedvesség. Ezt a népi humor a következőképpen jelenítette meg Baksay Sándor szerint: „Kérdésbe szokták tenni: hogyan melegebb a suba: kifordítva vagy befordítva? Felelet: „Kifordítva, mert a birge is úgy hordja”.”

Eredetileg a subák elsősorban a pásztorviselethez tartoztak, a mindennapi használat praktikuma formálta külalakjukat. Feltehetően a pusztán élők körében mindig is ismert volt az állatbőrből készült, az időjárás viszontagságai ellen jól védő bőrruha, még ha az írott forrásokban nem is említették vagy nem subának nevezték. Adatolhatóan Kecskeméten a 17. században már ismerték a „suba” elnevezést, noha igazán a 18. században kezdett elterjedni a cselédfélék körében, majd a gazdák között is. Bár nehezen megfogható, de valószínű, hogy a 19. század elejétől kezdve az Alföld paraszti kultúrájában rangjelző szerepe is lett e szőrmepalástoknak, minden bizonnyal innentől kezdve kezdték hímezni bőrfelületüket. A szépen kivarrott suba a jómód jelképeként szolgált, tehetős gazdák, számadó juhászok hordták ünnepi alkalmak idején. Az ilyen ünneplő vagy „templombajáró” subák a népi díszítőművészet kiemelkedő alkotásai, gazdagon hímzett mintáikon számos motívumot sűrítenek egybe. Legdíszesebb részük a vállakat takaró ún. válltányér, ez gyakran olyan burjánzó díszítéssel van kivarrva, ami alatt alig látszik a suba bőrfelülete.

A Duna-Tisza közén jelentős szűcsipari központok a mezővárosokban alakultak ki, az egyes városokban alkalmazott mintakincs egyedi jelleggel bírt, gyakran már a suba színe alapján megállapítható a gyártás helye. Kecskeméten és vonzáskörzetében – mely Kiskőrösig és Kalocsáig is elért – jellemzően tört fehér alapszínű, gazdagon hímzett irhás subák készültek, a kiskun városok subái ehhez képest mind színben, mind díszítésben eltértek. A kecskeméti subák tehát teljesen egyedi szín- és formavilággal rendelkeznek, egyértelműen a korábbi évszázadok helyben kialakult népművészetének letéteményesei. E színes szőrpalástok többnyire 8-12 juhbőrből készült, tányéros-vállas szabású, nagyméretű darabok, a szűcsök a bőrök varratát ún. szálirha segítségével takarták el, ezért nevezték irhás subának. Gazdagon hímezték a válltányért, a szálirha végeit (ezeket nevezték nyakvirágnak és makkvirágnak), a mellrészen és hátrészen található előirhát és hátsóirhát, valamint a szegélyeket. Emellett előfordultak nem teljesen kihímzett subák is, ilyen darab a gyűjteményben található makkvirágos suba, melynek csak alsó részét díszítették, nyilván a megrendelő szerényebb anyagi képességei miatt. Kivarrásukhoz leginkább sötétzöld, bordó, meggyszín, rózsaszín, kék és sárga selymet, később fonalat használtak – Szabó Kálmán egykori múzeumőr adatai szerint, ha inkább vöröses színű volt a hímzés, akkor kálomistás, ha a kék és sárga dominált, akkor pápistás subának tisztelték a ruhadarabot. A fekete színt egyedül a galléron „tűrték meg”, amely olyan fekete báránybőrből készült, amin a körmöket is rajtahagyták. A gallér alatt tüntették fel a szűcsök cserfatintával írva (amivel a hímzésminták előrajzolását is végezték) a suba készítőjének nevét, a készítés idejét és helyét.

A Kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi gyűjteményében található 6 hímzett irhás suba nem mindegyikén maradt meg sem a gallér, sem a felirat. Viszont két subán a mai napig olvasható Dékány László neve, aki 1879-ben és 1897-ben készítette ezeket, híres helyi iparosként az 1872-ben Kecskeméten rendezett Országos Iparműkiállításon egy magyar subával képviselte a helyi szűcsmesterséget. Kettő másikat ismeretlen vezetéknevű László készített 1912-ben és 1913-ban, utóbbit Alsónémedin gyűjtötték. Ennek oka, hogy a 20. századra Kecskeméten kimentek a subák a divatból, viszont a szűcsök tovább készítették és falusi vásárokon árulták, mivel ott még ekkor is volt keletje, így például az alsónémedi, soroksári fuvarosok körében is kedvelt volt a kecskeméti suba, akárcsak Kalocsa környékén vagy Kiskőrösön. Emiatt az ottani szűcsök kecskeméti mintájú subákat varrtak, ennek ékes példája a gyűjteményben található hartai suba, felirata: „Haas Sándor (?) sajátja Kis Harta Grőb Henrik készültete 1891” A suba szinte teljesen megegyezik motívumaiban, színvilágában a kecskeméti darabokkal, de legalább ilyen feltűnőek eltérései is. A válltányér mintájának közepébe magyar címert komponált a készítő, szélein pedig a hartai festett bútorokra jellemző madármotívumok jelennek meg, ezzel is jelezve, hogy a népművészet nem feltétlenül tárgyfüggő.

A suba karrierjét díszítetlenül – pásztorok, kocsisok, vásárosok munkaruhájaként – kezdte. Idővel a tehetősebb számadó juhászok gazdák parasztpolgárok színesen hímzett ünnepi viseletévé vált, majd ezt a funkcióját elvesztve a 20. század közepéig ismét munkaruhává lett, végül úgy tűnt teljesen visszaszorult a néprajzi gyűjtemények megbecsült kincsei közé, használati tárgyból műtárggyá vált.

Így a suba, mint ruhadarab ma már ismeretlen a hétköznapokban, egyedül hagyományőrző pásztorok és szűcsök hordják és készítik, ezáltal csak kicsi, de egyre bővülő közösségekben van jelen, mint identitásjelző ünnepi viselet.

Bezsenyi Ádám