Nagy István I. világháborús alkotásai a Kecskeméti Katona József Múzeum képzőművészeti gyűjteményében / István Nagy’s Works from World War I in the Fine Art Collection of the Katona József Museum of Kecskemét

írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész

Szerencsére úgy tűnik, nem minden esetben érvényes az a mondás, hogy „fegyverek közt hallgatnak a múzsák” – bár Cicero eredetileg nem ezt mondta, hanem „Silent leges inter arma”, azaz a törvények – így gyűjteményünk segítségével a nagy háborút különleges szemszögből, az ott résztvevő három híres magyar alkotó rajzain és festményein keresztül mutathatjuk be. Mednyánszky és Farkas István mellett az erdélyi származású Nagy István (1873–1937) is alkotott a fronton, illetve a hátországban. Az élete egy jelentős részét az Alföldön – többek között „a kecskeméti Szaharában” – töltő művész 1914-ben, a világháború kitörése után, visszatért a szülőföldjére. „Egyik tehetséges festőnk terveit is keresztülhúzta a mozgósítás, s kénytelen volt hazajönni Csíkmindszentre, hol most is dolgozik, talán többet, mint valaha, egész nap járja a mezőket, barangol erdőn-völgyeken, s ha valami szépet lát, siet vászonra vetni vagy legalább vázlatkönyvében örökíti meg, hogy a béke helyreálltával annál nagyobb meglepetéssel szolgáljon.” (Mátrai Ferenc Béla: Háború és művészet: Látogatás Nagy István festőművésznél. In: Csíki Lapok, 1915. január 6.) Azonban a következő év közepe táján, „deresfejű népfelkelőként” (Az Est, 1916. november 4.), neki is be kellett vonulnia az illetékes hadkiegészítési körzetnek megfelelő alakulathoz, az 1886-ban megalakult magyar királyi brassói 24. honvéd gyalogezredhez. (Ahol a festő fegyver nélküli segédszolgálatosként kezdte, majd számos vitézségi érmet kapva, a végén hadnagyként szerelték le.) Az Osztrák–Magyar Monarchia területéről bevonult művészek közül a kiváltságosok a bécsi hadügyminisztérium által létrehozott Császári és Királyi Sajtóhadiszállás alá tartoztak, s az ún. Kunstgruppe tagjai voltak, mint például Mednyánszky László, Czigány Dezső, Kisfaludi Strobl Zsigmond, Vaszary János, vagy éppen Márffy Ödön. A már 42 éves alkotó nem tartozott e körbe, de szerencsére „parancsnokának művészetszerető gondoskodása folytán” (Lyka Károly: Krónika. In: Művészet, XV, 1916. téli szám. p. 68.) fiatalabb erdélyi sorstársaival – Varga Nándor Lajossal, Márton Ferenccel és Zsögödi Nagy Imrével – együtt módja nyílott az eredeti mesterségüket is gyakorolni, s kijelölt feladatként elsősorban harctéri jeleneteket megörökíteni. Nagy István frontszolgálata alatt – először Olaszországba, majd Erdélybe vezényelték (néhány hónapig Marosvásárhelyen állomásozott), 1917-ben pedig Galíciában harcolt – készült legfontosabb alkotásai azonban nem csataképek voltak, hanem az életművében amúgy is kiemelt szerepet betöltő tájképek, s mellette mindenekelőtt a katonatársairól közvetlen és őszinte realizmussal megfogalmazott portrék. Ő a háborúban „is csak a motivumok ezreit látta, mint a Gyilkos-tónál a zúgó szél, tomboló orkán és a cikázó villámok égi háborújában. – Asiagónál a pergőtűz alatt két baka a hátam mögött örökké hegyezte a ceruzát, mégsem tudtam befejezni megkezdett vázlatomat – panaszkodik őszinte boszankodással s egyéb keserűség nem is maradt benne még a háborúval, pergőtűzzel és az ellenséggel szemben sem. Nagy István legboldogabb ember mindazok közül, akik túlélték a világháborút.” (Surányi Miklós: Nagy István. Budapest, 1923. pp. 21–22.)

Ebben az időszakban, 1916. november 4-én nyílt meg (az erdélyi menekültek javára) az egyik legnagyobb kiállítása Budapesten, a Könyves Kálmán Szalonban. „Háromszáz rajz, kép, kisebb-nagyobb színes tanulmány ennyi idő alatt valóban nem mindennapi termékenységre, nem szokványos festői vénára vall, ha köztük minden darab művészi megoldásával is annyira érdekkeltő, nem fölösleges ismétlődés, mint Nagy István kollekciójának darabjai. Erdélyi tájakról és emberekről, leginkább katonákról készült tanulmányok, festői vallomások váltakoztak a kiállításon galíciai utak emlékeivel, ahol a művész honvédsipkával a fején járt együtt székely bajtársaival. Bennük egy természetfestőt ismerhetett meg a közönség, aki a szeme elé torlódó jelenségekben a lényegest keresi s közvetlenül, sans phrase adja vissza. Pasztelljei valóban nem feminin jellegűek. A szokott édes pasztell-tónus hiányzik róluk, s rajzai sem elaprózott, gyengéd és cizellált finomságokra épülők. Ehelyett más van jelen s kárpótol bőségesen Nagy István műveiben: erő. Az érzésnek valami áradó, magyar heve, fajtájának, a góbéknak férfias, kemény, paraszti ereje.” (Lyka Károly i.m. p. 68.) Az Est (1916. november 4.) ismeretlen kritikusa is hasonló véleménnyel volt róla: „Nem tartozik a kellemes előadók közé. Komoly, komor, bánatba elmélyedt arcokat, szenvedéstől modellált arcokat, homályos szemeket, szenvedő szegényembereket rajzol és tájképei is, a melyeket Galíciában, vagy hazájában látott, valami mély bánattal s olyan festői erővel vannak előadva fehéren feketével, hogy igen sok festő minden színnel sem tudja megközelíteni sem.” Mint pályafutása nagy részében, ekkor is – háborús körülmények közepette, a gyors munkához kiválóan alkalmas eszközökkel – pasztellel, szénnel és fekete krétával fogalmazta meg legtöbb művét. Szénnel készült katonaportréiról így írt Ferenc Imre egy versében: „A füst a korom már / felrajzolta a karaktert / minden ránc sorsvonal / a rettenet s az őrület / futóárka”. A grafikai eredetű technika ellenére alapvetően festői hatásokkal operált, melynek során a fekete szín összes létező és nem létező árnyalatát, tónusát a felszínre hozta. Művészete olyan volt, mint maga a konok és szófukar alkotó, Kosztolányi Dezső megfogalmazásában (Nyugat 1923/21.): „Semmi cukor és semmi ecet. Semmi tüntetés jobbra vagy balra. Csak annak az ígérete, ami érzékelhető, csak annak a víziója, ami látható mindörökre.”