Szabó Kálmán halászati gyűjteménye a Kecskeméti Katona József Múzeumban

Dr. Szabó Kálmán és munkássága a kecskeméti városi múzeum történetének megkerülhetetlen alakja. Az eredetileg Kecskemét Th. Város Múzeumaként 1898-ban alakult intézményhez 1911-ben került, ám Kada Elek már 1912-ben múzeumőrré vagyis igazgatóvá nevezte ki. Tevékenysége innentől kezdve kiterjedt a néprajz, a történelem, és a régészet szinte minden területére, szívügye volt a múzeum fejlesztése, Kecskemét megkerülhetetlen kulturális és tudományos sarokkövévé vált, 1942-ben ebbéli munkásságára való tekintettel a kultuszminiszter kormányfőtanácsosi ranggal tüntette ki.

Az ősi magyar halászmesterség első felfedezője, kutatója Herman Ottó volt, aki a Magyar halászat könyvében foglalta össze országos gyűjtésének eredményeit. Ez az alapmű oly nagy hatással volt az ifjú Szabó Kálmánra, hogy ő már az 1900-as években magánszorgalomból kezdte gyűjteni szülővárosa, a szomszédos Kiskunfélegyháza környékén a hagyományos halászat mesterségének még fellelhető tárgyait a hozzá kapcsolódó tudással, nyelvkinccsel együtt. Kecskeméti múzeumőrré válásakor ezen magángyűjteménye képezte a múzeumi halászati gyűjtemény alapját, amelyet később is gyarapított lehetőségeihez mérten, a II. világháború után is. A múzeum gyűjteményeinek 1944-1945-ben bekövetkezett nagymérvű pusztulása ellenére az értékes, mára már egyes tárgyait tekintve több mint 100 évessé vált halászati gyűjtemény számos része megmaradt, akár ma is alkalmas lenne a Kecskemét környékén egykor volt gazdag halfogási mesterség bemutatására.

Felmerülhet a kérdés, hogy hogyan is beszélhetünk halászatról a Homokhátság közepén fekvő Kecskemét vonatkozásában, mely sem nagyobb állóvízzel, sem közeli folyóvízzel ma már nem rendelkezik? A válasz a város történelmi határának és földrajzi környezetének változásaiban rejlik. Kecskemét területe a 20. század elején még a Tiszáig nyúlt, a mai Lakitelek élő és holt Tisza ágai a város kezelésében voltak. Emellett a pusztaszeri birtokhoz tartozott a Péteri-tó, a Páhi területhez, pedig a Kolon-tó egy része. Egykor a várost övező homokbuckás vidék völgyeiben méretes nádasok, tavak, mocsarak terültek el, valamint a mai fürdő helyén elterülő Széktó és a közeli Csalános-tó nagyméretű halászható vizek voltak még a 19. század végén is. A gyűjteményben így mind a folyóvízi, mind a tavi halászat eszközei is megtalálhatóak.

A város környéki területeken a „kisszerszámos” halászat dívott, a halászok nem szerveződtek csoportokba, mindenki egyénileg a „maga karjára” dolgozott, tehát főként egyedül is használható hálókkal, varsával, horoggal, a tavakon vejszével fogták a halat. A gyűjtemény két nagyobb részre osztható, egyikbe a tényleges halfogó eszközöket, a másikba az ezen eszközök elkészítéséhez szükséges szerszámokat, illetve a halak tárolásához, eladásához szükséges tárgyakat sorolhatjuk. A halfogó eszközök között találhatóak nagyméretű kecehálók, vetőhálók, hálónehezékek, különféle horgok, fonott varsák. A kiegészítő eszközök között hálókötőtűket, evezőket, haltartó bárkát, halászmérleget és fentőt is találhatunk – ezzel az ágas-bogas eszközzel keresték meg az elmerült, elveszett halászkészséget a vizekben. Mivel a halászat módja és eszközei gyökeres átalakuláson mentek keresztül a 20. század folyamán, illetve a halászható vizek is nagyrészt eltűntek, átalakultak, így a halászati gyűjteményben szereplő tárgyak az utolsó emlékei a mára kihalt hagyományos halászmesterségnek.

Bezsenyi Ádám