Tavaszi szőlőmetszés Kecskeméten
Kecskeméten a várost észak felől ölelő homokbuckás vidéket már a középkor óta szőlőskertek borítják. A 18. századra alakultak ki ezen területek ma is használt elnevezései, mint a Vacsi-hegy, Budai-hegy, Máriahegy, stb. Jellemzően a szőlők miatt illette meg a területet a „högy” elnevezés. A kecskeméti szőlőkben minden rendű-rangú polgárnak volt pár hold szőleje sőt az idetelepülők addig „gyüttmöntnek” számítottak, amíg nem szereztek szőlőbirtokot. A kecskeméti szőlők többnyire „gyalogszőlők” voltak, sőt a szőlőpászták közé gyakran ültettek gyümölcsfasorokat.
A szőlőbeli munkák lényeges eleme a tavaszi metszés. Ezt nagy szakértelemmel kell a mai napig végezni, hiszen ez van hatással leginkább a termésre, sőt a tőke élettartamára is befolyással bír. Nem is szívesen bízta ezt a gazda másra, bár régen is voltak megbecsült szőlőmetsző munkások, akik több napszámot kaptak, mint az átlag szőlőmunkás. A levágott hajtásokat, a venyigét, kévékbe kötötték majd vagy eltüzelték vagy elültetve meggyökereztették. Általában Szent György napjáig (április 24) el is végezték a metszést.
A metszés eszköze egykor a kacor volt, ami egy görbe élű szőlőmetsző kés, eleink már a középkorban is használták. A kacor a 19. század második feléig teljesen általános volt, a metszőollók csak az 1850-es évekre terjedtek el. Legkorábbi metszőollóink ún. „nagy pofájú”, súlyos darabok voltak, melyek egyaránt működhettek rugóval vagy laprugóval is. Közös tulajdonságuk volt, hogy nehezen kezelhetőek voltak, használatukban hamar elfáradt a metszők keze. Az 1880-as években Szűcs Sándor, Kocsák József és más kecskeméti lakatosmesterek kifejlesztettek egy kisfejű, könnyen kezelhető metszőolló típust, ami hamarosan elterjedt az egész országban s a 20. század elejére már mindenütt Kecskeméti metszőolló néven lett ismert. Könnyű kezelhetősége mellett strapabíró szerszám volt, gyakran egy életen át szolgált. Ha szétnézünk nagyszüleink szerszámoskamrájában, talán még ma is találhatunk egy-egy „hírös” metszőollót.
Bezsenyi Ádám