Tóth Menyhért fehér korszaka / The White Period of Menyhért Tóth

írta: ifj. Gyergyádesz László művészettörténész

A hatvanas és a hetvenes évek közötti stílusbeli és ikonográfiai átmenetet jelző kulcsmű az 1969–1971 között festett monumentális Parasztok, melyet alkotója a „parasztság monumentumának” is nevezett, hosszú időn át, számos rajz- és festményvázlattal készítette elő. A Parasztok egyben egy különleges, magyar Maiesta, egy 20. századi paraszti Patrona Hungariae, ahol az ég és a föld egybeolvad, ahol a monumentális kultikus szobrokat idézően megformált, „Naparcú” parasztfigurák emelkednek mitikus szintre. A Parasztok, tehát részben a szakrális és a profán szerves egyesülésének élményéről szól, ahogy a korábban, 1966 körül festett Betlehemesek II. is, melynek korábbi változatáról így mesélt Tóth Menyhért: „Így történt, jöttek a szobámba, gatya és szárnyak, ki látott ilyet! Hát együltömben megfestettem őket, a parasztarkangyalokat, amint földbe gyökeredzik a lábuk. Ez így volt, változtatni ezen nem lehet, nem szabad.” (Idézi Supka Magdolna, az 1964-es katalógus bevezetőjében. A szöveg forrása: Dömötör János: A vásárhelyi kiállítás. Apró adalék Tóth Menyhért biográfiájához. In: Forrás, XXXVI, 2004/1. p. 102.) Archaikus előképek, koncentrált és nagyvonalú formák, teljességre való törekvés, mágia, egyetemessé táguló jelrendszer. Főművek egész sorozata született meg a hetvenes években, az ún. fehér korszakban. A Gea II. (Gaia, 1973) Tóth Menyhért panteisztikus hitének emblematikus alkotása. A hetvenes években született festményeinek fontos összetevője, hogy a magyar mellett előtérbe került az egyetemes, így például a klasszikus mitológia. A Földanya minden mitológia központi és egyben egyik legősibb eleme. A hellén Gea még az Olümposz előtti korban rögtön keletkezett, így ő vált a világ egyik megformálójaként a művészek egyik előképévé. A láthatóan szűk keretben, képkivágásban egy emberi és állati tulajdonságokat egyaránt hordozó mixantropikus lény – mely nem véletlenül közeli rokona a Parasztok című kép Ősanya-Madonnájának és a jobb oldali szélső figurának – küzd meg az állandó növekedéssel, megújulással, s végtelen időkre szóló feladatával, az örök anyasággal. A hetvenes évek festményeit bevonó fehér fátyol itt is inkább csak sejteti a formákat, a művész vizuális fantáziánkra, teremtő képzeletünkre bízza az alkotás „befejezését”, átélő kiteljesítését.

Tóth Menyhért utolsó korszakára egy hihetetlenül tömör jelképi szintet ért el a műveiben, melynek magaslataihoz stílusának folyamatos egyszerűsödése is hozzájárult a hosszú évtizedek alatt. Ennek egyik fontos összetevője a festői technikájában bekövetkező változások voltak. „A hatvanas évek elejétől a képek alaprétegét, alapozását képezte a fehér szín. Erre kerültek rá a különböző színnel alakított motívumok, képelemek, amelyeknek tónusértéke az okker, a rózsaszín, a tört szürke uralkodó jellege következtében közelített az alaprétegéhez. A fehér környezetben ezáltal sajátosan lebegővé, súlytalanná váltak a figurák. Irracionális hatásuk csak fokozódott azáltal, hogy lassan maguk is szürkés-fehérré váltak; szerkezetüket, kiterjedésüket a redukáltan alkalmazott belső színezés biztosította. A hetvenes évek elejétől a művek fejlesztésének módja az eddigiek ellentétébe csapott át. A választékosan, de gazdag színességgel fölfestett motívumok, figurák adták a képek alaprétegét, s erre került rá a rusztikus és a legtöbbször érdes faktúrával kezelt, mindent átszövő fehér szín. Tóth Menyhért addig engedte képein a »havazást«, amíg figurái majdnem elmerültek a tisztaságot jelképező környezetben.” (Aszalós Endre: Tóth Menyhért emlékeimben. In: Művészet, 1976/3. p. 25.)

Tóth Menyhért jelszerű tömörséggel élt Afrika (1972) című hatalmas vásznán is. Ez annak ellenére sikerült neki, hogy a kép „témája” maga a kontinens meseszerű eredete. A művön belül sajátosan változnak a nézőpontok, és némileg visszafogottabb módon a térbeliség ábrázolása is. Alul a szemből ábrázolt teknősbéka páncéljára egy furcsa, nőnemű élőlény támaszkodik a hasával. Míg a jól láthatóan vemhes lény testének – szoborszerűen és frontálisan megjelenített – alsó része emberi formát ölt, addig a felső rész leghangsúlyosabb eleme, a végtelenül hosszú nyak, inkább állati tulajdonságokat hordoz. Pap Gábor szerint a kép még fent folytatódik, ugyanis a „rózsaszín nő-állat…fekvő nagy U-alakú testének negatív terében egy másik, alig emberszabásúbb, de a maga karcsú testét ugyanolyan elszánt bujasággal kínálgató fekete nőalak (Afrika!) bontakozik.” (Nem múló, szent összhang. Tóth Menyhértről – magunk közt. A Képíró Bölcs remekművei magángyűjteményekben. Budapest, 2010)

Tóth Menyhért a fehér korszakában is festett fejeket, melyek közül a legsajátosabb az 1945-ben eredetileg Lenin portréjaként elkezdett mű, melyből 1977-re Filozófus, másik címén A bölcs lett. A sugárzó gömbfej ugyan nem önarckép, mégis sokat elárul az alkotójáról. „Az emberkéből szinte sugárzik az energia, de a megnyugvás is. Érzem, Menyus összhangban él a világmindenséggel, tündöklő fehér páncélban és teljes tudatában, hogy a természet örök rendjében neki is ki van jelölve a helye és szerepe.” (Bela Duranci: Tóth Menyussal találkoztam Baján, 1973. október 18-án. Elhangzott 1994. március 4-én, Tóth Menyhért születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából megrendezett emlékülésen a Kecskeméti Képtárban. Kecskeméti Katona József Múzeum Művészettörténeti Adattára, 1914–97)