Zene világnapja, október 1. - Bársony Mihály

A zene világnapján egy Kecskemét környéki, tiszaalpári hangszerkészítő mestert és zenészt mutatunk be. 
110 éve, 1915. szeptember 2-án született Bársony Mihály a Népművészet Mestere. Tiszaújfalu (Tiszaalpár nevű község, csak 1973-ban jött létre Tiszaújfalu és Alpár falvak egyesítésével) tanyavilágban, középparaszti gazdálkodó szülők nyolc gyermeke közül hetedikként jött világra. Már gyermekkorában megmutatkozott technikai készsége és kézügyessége. A jószágok őrzése közben folyton farigcsált, sőt még egy működő kis cséplőgépet is készített. 
A zene iránti érdeklődése szintén gyermekkorában kezdődött, hiszen a tanyai padkaporos bálokban és lakodalmakban igyekezett minél közelebb férkőzni a tekerősökhöz, hogy „ellopja” tőlük a hangszer megszólaltatásának titkait. Tizenéves korában vette meg első tekerőjét, mely egy olyan rossz állapotban lévő, öreg hangszer volt már, így előbb meg kellett javítania, hogy elkezdhesse rajta elsajátítani a megfelelő játéktechnikát. Mindezt igen kalandos módon, apja előtt titokban tartva végezte, aki erősen ellenezte, hogy fiából zenész váljon. Később apja megenyhült, így nem kellett tovább rejtegetnie tehetségét. A citerázás és tekerőzés mellett idővel a klarinét megszólaltatását is kitanulta, így öccsével, Bársony Józseffel – akit időközben megtanított tekerőzni – a padkaporos bálak mellett lakodalmi muzsikálást is vállalhattak.
Ez az Esz-klarinétból és tekerőlantból álló hangszerpárosítás a 19. század elejétől az 1960-as évekig leginkább a Tisza mentén, a Kecskemét és Szeged között húzódó, a Kiskunságot és Dél-Alföldet magába foglaló tájon a tanyai mulatságok jellegzetes „zenekara” volt. A tekerő bourdon¹  hangja, a hangszer ritmizáló, dobütés szerű, ritmusos recsegése, valamint a megszokott B-klarinétnál sikoltósabb hangú Esz-klarinét párosítása a középkori hangszeres együtteseket (töröksíp vagy zurna és a dob vagy tapan párosítása) idézte. A harmonizált zenekarok²  felé talán az ilyen zenekari hangszerelési formák alkalmazása lehetett az első zenei fejlettségi lépcsőfok, mely az egymagában álló dallamhangszer által biztosított tánczenét (pl.: furulya) és a kizárólagos bourdon hangzást felváltotta.³  Igen hasonlatos ehhez a felcsíki székelyek és gyimesi csángók hegedű – ütőgardon zenéje, valamint a békés vármegyei románok hagyományos klarinét – dob hangszerelése. A hangszerpárost megszólaltató zenészek persze a kor aktuális, paraszti használatú zenéit játszották ebben a felállásban. Leginkább új stílusú népdalokat, magyar nótákat és néhány régi stílusú dél-alföldi népdalt. 
A funkciós népzene legkésőbbi korszakában Bársony Mihály tehát ennek a középkori eredetű zeneiségnek volt egyik utolsó képviselője, aki az 1970-es években a táncházmozgalomból is kivette a részét. Bár az archívumi hangfelvételek, filmek és tévéműsorok máig tanúskodnak zenei művészetéről, mégis inkább hangszerkészítői tevékenysége volt jelentősebb. A kezdetben saját környezetét hangszerekkel ellátó mesterből élete végére nemzetközi szinten elismert és keresett hangszerkészítővé vált. 1968-ban ezen tevékenysége elismeréséül kapta meg a Népművészet Mestere címet. A táncházmozgalom 1972-es budapesti elindulásával szinte egyidőben Sebő Ferenc előadásai és Székely Orsolya Hajnalban indultunk című filmje révén vált országos szinten ismertté. Tiszaújfalui tanyáját számtalan amatőr és néprajzos végzettségű gyűjtő, többek között Sárosi Bálint és Manga János is felkereste. A gyűjtők mellett tekerőzni és citerázni vágyó, rendszerint a korai táncházmozgalomban és pávaköri mozgalomban résztvevő fiatalok halmozták el megrendelésekkel. Kezdetben villany nélkül, korszerű szerszámok nélkül dolgozott tanyai műhelyében, majd az egyre növekvő népszerűsége miatt a faluba költözött családjával, ahol már villany mellett, komolyabb szerszámokkal alkothatott. Becslések szerint több mint 220 tekerőt és talán ennél is több citerát készített, még Japánból is érkezett megrendelése. Korábban egy paraszti tekerőkészítő általában csak egy-egy tekerőt készített saját maga részére és szerencsés esetben gyermekei számára, hiszen a hangszer bonyolult összetétele miatt nem vállalkoztak a „sorozatgyártásra”. A hagyományos kereteken belül Bársony Mihály, körülményeit felülmúlva, folyamatosan korszerűsítette hangszereit. Néha még a hagyományos magyar tekerők és citerák formavilágát és felépítését megbontva, különböző fejlesztéseket is eszközölt, melyekhez külföldi fellépéseiből és az otthonába látogató „vasfüggönyön túli” megrendelőktől inspirálódott. Ilyen volt például a dupla dallamhúros tekerő, basszustekerő, fej nélküli tekerő, hárfacitera stb. Technikai leleményességéről nemcsak hangszerei, hanem a mindennapi élethez kötődő kreativitása is tanúskodik. Mindamellett, hogy házának bútorait is ő készítette, az 1950-es évektől már rádiót hallgatott villany nélküli tanyáját, valamint a környékbeli gazdák óráit is ő javította. Varrógép meghajtású „villanyborotvát” is készített érzékeny arcbőre miatt, sőt egy alkalommal danamitból (poliamid) sajátkezűleg készített műfogakkal pótolta kiesett fogait. 
Bársony Mihály 1989. január 4-én hunyt el. Tekerőlantjai napjainkban is keresett és megbecsült hangszerek a táncházmozgalomban és a népzenei neofolklorizmusban. Születésének 100. évfordulóján, 2015-ben, Tiszaalpáron életnagyságú szobrot állítottak emlékére. Misa bácsi hangszerkészítői örökségét Szerényi Béla, szellemiségét pedig lánya, Bársony Andrásné Bársony Rózsa képviseli, aki jelenleg az édesapjáról elnevezett tiszaalpári népdalkör vezetője.

Kasza Dániel

¹Dudaszerű hangzás. A kíséret a dallam záróhangjával megegyező, ám két oktávval mélyebben, folyamatosan zúgó hang. 
²Akkordokat, kontraritmust alkalmazó két, de leginkább háromtagú (prím, kontra, bőgő) zenekarok. Magyarországon a népi gyakorlatban ennek klasszikus példái a vonós zenekarok és tamburazenekarok. Ilyen hangszeres formációk nagyjából a 18-19. század fordulója óta léteznek. 
³Persze a bourdon hangzásvilágot a tekerő továbbra is képviselte.

Képek forrása:
KKJM leltározatlan adattári anyag – Ajándékozó: Bársony Andrásné Bársony Rózsa