A Kecskeméti Katona József Múzeum gyűjteményében lévő tekerő

A zene világnapjának alkalmából a Kecskeméti Katona József Múzeum tekerőlantja (ltsz: 1187.) kerül bemutatásra.

A tekerőlant egy forgatott, fa kerék által megszólaltatott, Európa számos országában fellelhető, bourdon, chordofon, vonós hangszer.¹  Magyarországon 16. századtól említik írásban és a 19. századra honosodott meg használata a Duna-Tisza köze közepén és a Tisza mentén, valamint Csongrád, Szentes és Szeged környékén.²  Magyarországon is számos névvel illették a népnyelvben is. Ezek közül legismertebb és leggyakoribb a tekerő és gúnyneve a nyenyere.³  Ezek mellett előfordult még a zeller, macskaduda, körhegedű, muzsika stb. valamint a női nevek alkalmazása: Bözsi, Kati.⁴  A tekerőt leginkább tanyai padkaporos bálakban, kaláka munkák közben és lakodalmakban használták, szinte minden alkalommal egy, vagy két klarinétossal társulva.⁵  A tekerő hangzásából és hangerejéből adódóan a tánczenék, táncnóták megszólaltatására a legalkalmasabb, illetve a tanyai táncalkalmakon járt táncok kíséretére vették igénybe legtöbbször. Ilyen táncok az oláhos, csárdás, friss, négyesölés, valamint a polgári eredetű, fox, vansztep és „fenyegetős”.⁶ Ezek mellett a tekerőn előadható még hallgató nóta is, de a tekerős szerepe ez esetben egy klarinétos mellett elenyésző.

A múzeum néprajzi gyűjteményének csak töredékét képzik a hangszerek, vagy népi hangkeltő eszközök. A népi hangszerek néprajzi szempontból azért is képeznek egy igen különleges tárgycsoportot, mert fizikailag a tárgyi néprajzhoz sorolhatóak, viszont megszólaltatásukkal már a folklórban is helyet kaphatnak, s ha használóit is megismerjük, társadalmi vonatkozásban is nyerhetünk némi táncantropológiai és népzenei adatot. A most bemutatott tekerő az egyetlen, mely a múzeum raktárában megtalálható, holott a Kecskemét környéki tanyavilágban, a 20. század első harmadában igen nagy népszerűségnek örvendtek ezek a különleges hangszerek.⁷  Annak ellenére, hogy az ország középső részén, a Kiskunságban is nagy hagyománya volt a hangszernek, a mai népzenei gyakorlatban, a neofolklorizusban és sokesetben a néprajzi szakirodalomban is kizárólag, csak a Dél-Alfölddel, azon belül is leginkább Szentessel hozzák összefüggésbe a tekerőlantot.⁸  Bár tény, hogy az 1970-es évekig, Bársony Mihály hangszerkészítői munkásságának felvirágzásáig, a magyarországi tekerők javarésze Szentesről származott.⁹   Valószínűleg a tárgyalt, múzeumi tekerőlant is Szentesen, vagy környékén készült, hiszen szembeötlő formai hasonlóságokat mutat a Néprajzi Múzeum gyűjteményében található szentesi (és egy szegvári) tekerőkkel.¹⁰   Leírókartonja szerint 1949-ben, dr. Gaál Károly 20 forintért vásárolta a gyűjtemény számára Kiskunfélegyházán, Pálinkó Jánostól.¹¹  Sajnos a karton nem tartalmaz túl sok információt, s azok sem mind pontosak. A leírásból kitűnik, hogy inkább egzotikus néprajzi tárgyként értelmezték, mint hangszerként. A tárgyat ábrázoló, kartonon lévő vegyes technikával készült akvarell, már több információval szolgál. Az igényesen elkészített kép alapján látszik, hogy az elveszett húrokat és a babát¹²  leszámítva a tekerő ugyanazon állapotban vészelte át a gyűjteményben eltöltött 74 évet. A hangszer már romos állapotban, rosszul felhúrozva került a gyűjteménybe. Ez arra enged következtetni, hogy a hangszer tulajdonosa, Pálinkó János sem használta már rendeltetésszerűen a hangszert, amit megerősít az is, hogy akkoriban nem ez volt az egyetlen tekerője.¹³  Többféle hangszeren is rendszeresen játszott egyidejűleg, egyszóval tisztában kellett lennie a hangszer helyes felszerelésével, hiszen a népi hangszerek esetében nem csak a zenéléshez, hanem a karbantartáshoz, sőt bizonyos szinten a hangszerkészítéshez is érteni kell.¹⁴  A tekerő esetében ez fokozottan releváns, hiszen ez egy rendkívül kényes instrumentum. Mindezek ellenére a használat nyomai, a szakszerű és kontár módon elvégzett javítások jelei a mai napig egyértelműen kivehetők a hangszeren, tehát az 1940-es évekig biztosan használták funkciószerűen. Erre utalnak a recsegő által okozott sérülések is a hangszer rezonánsán.¹⁵   

 
A tekerő gyűjteménybe történő eladása egyébként egybeesik a hangszer paraszti hagyományból való eltűnésével is, ezért valószínű, hogy ez a tárgy a múzeumba kerülésig nem sokat „pihent”. ¹⁶

A múzeum nyenyeréjének méretei illeszkednek a magyarországi tekerőkészítés hagyományos paramétereihez.¹⁷  Legtöbb része lucfenyőből készült, mely olcsóbb a gyümölcs vagy egyéb keményfáknál, ami ideális esetben a hangszer legtöbb részének alapanyaga. A tekerő, egyszerű szerszámokkal készülhetett, mindössze két (talán utólag pótolt) hangolókulcsa és a tömör, vadkörtefából készült kereke esztergált. Billentyűkészlete teljes, tehát a tekerő esetében használatos összes (g-disz’) kromatikus hang lejátszható rajta.¹⁸  Gerendázata, hagyományos, úgynevezett lengő gerendázat.¹⁹ Külső hangnyílása (csak a kottaház alatt található) nincs, de valószínűleg ezt egy javítás során tűntették el, ugyanis a nyílás, esetleg egy valamikori pénzbedobó helyén végzett pótlás található a hangszer rezonánsán.²⁰    Valószínűleg olyan szinten megrongálódott a hangnyílás, hogy tulajdonosa inkább befoltozta a hangszert. A tekerő alakja feltűnően aszimmetrikus, mely szintén az egyszerű körülmények közti elkészültét jelzi. Legszembetűnőbb jellegzetessége, hogy a megszokott gyakorlattól eltérően öt darab hangoló kulcs található a kulcsszekrényben. Ez nem példátlan megoldás,²¹  de azért is rendkívül érdekes, mert a magyar tekerőkhöz bőven elegendő a három húr használata is (bőgőhúr, dallamhúr, recsegőhúr). Az esztétikusabb,  magyar népi díszítőművészetre is jellemzőbb páros szimmetria elvét követve a tekerő szögletes fejének a sarkaihoz közelítve helyeznek el négy darab hangolókulcsot, melyből egy csak díszként szolgál.²²  Ez persze csak a háromhúros tekerők esetében érvényes megállapítás, hiszen a 19. századi és 20. század elején készült hangszereket négy húrral szerelték fel, ez esetben a bőgőhúrt kettőzték meg.²³  A dupla bőgőhúr azonban elnyomja az egyébként sem domináns dallamhangot, ezért is volt kézenfekvő a harsány hangú esz-klarinét rendszeres párosítása a tekerőhöz, mely a dallamot erősítette. Ennek eredményeképp táncalkalmakkor a tekerő dallamhúrját klarinét mellet nem is igen használták.²⁴  A tárgyalt tekerőt eszerint 3 bőgőhúrosra alakították ki, mely kissé indokolatlannak tűnik a fentiek fényében, technikailag ugyanis más húr kettőzése nem kivitelezhető a hangszeren.²⁵  A gyűjteményben lévő tekerő szélein és középső hangolókulcsa körül egykor fekete festett vonaldísz és piros-fekete pöttyös szegély minta húzódott végig, mely mára alig kivehető. Ezen felül a századfordulón jellemző, tipikusnak mondható,²⁶  hazafias tekerő-díszként egy vonalrajzos, koronás, magyar kiscímer látható, melyet két stilizált tulipán fog közre. Ez a díszítés fordított ábrázolásnak tűnik, ám a paraszti felfogás szerint ez a helyes elhelyezése, ugyanis a tekerő általában úgy lógott szögre akasztva a falon, hogy így került helyes pozícióba a rajta lévő címer.²⁷  A címer fölött három soros, aláhúzott szöveg áll, melyet csak töredékesen lehet kiolvasni. A tekerő, vékony anyagú kármentője²⁸  ugyanis kettétört, melyet belülről egy bádoglemezzel szögeztek össze. Ez, valamint a használatból eredő kopások olyan sérüléseket okoztak a kottaház ajtaján, mely ellehetetleníti a szöveg értelmezését, valamint a címerábrázolás is több helyen hiányossá vált ezáltal. Ez azért is nagy veszteség, mert sem a tekerő készítőjéről, sem készülésének idejéről és helyéről nem rendelkezünk adatokkal, nagy valószínűséggel ugyanis ezekkel az információkkal szolgált a szöveg.

Összességében a Kecskeméti Katona József Múzeum tekerőjéről elmondható, hogy a múltbéli hiányos adatolás ellenére, a tekerő felépítését, használati jeleit és hiányosságait szemügyre véve kitűnő adatokkal szolgál az alföldi parasztmuzsikusok hangszerekhez való viszonyáról. Mindenképpen érdemes lenne egy nagyobb kutatást szentelni ezen különleges instrumentum múltjának feltárására, azonban a tekerő hagyományból való eltűnése után közel 80 évvel ez igen bizonytalan kimenetelű feladat lenne. Ez a századforduló idejéből származó, viszonylagos épségben megmaradt ritka hangszer egy igazán unikális darabja a múzeum néprajzi gyűjteményének.

Kasza Dániel néprajz szakos gyakornok

  ¹BRAUER-BENKE 2010: 316 – 324. SÁROSI 1977: 232 – 234. A tekerő részletes bemutatása és a hangszer történetének részletes bemutatása nem része a tanulmánynak, hiszen e téren számos kiváló tanulmány napvilágot látott már.
  ²HANKÓCZI 2007: 7 – 9; 41 – 55.
  ³SÁROSI 1998: 36.
  ⁴HANKÓCZI 2007: 9 – 12; SÁROSI 1998: 36. BERLÁSZ (LAJTHA) 1997: 230.
  ⁵HANKÓCZI 2007: 19 – 22; SÁROSI 1998: 56.
  ⁶HANKÓCZI 2007: 20; SÁROSI 1998: 56; KASZA Dániel gyűjtése: Szóráth János (1936) visszaemlékezése, Tiszaalpár. Általánosan ismert polgári tánc („fenyegetős”). A Kecskemét környéki tanyavilágban is ismert tánc volt kb. a II. világháborúig.
  ⁷HANKÓCZI 2007: 41-55.
  ⁸HANKÓCZI 2007: 79. BERLÁSZ (LAJTHA) 1997: 229.
  ⁹HANKÓCZI 2007: 79. Bársony Mihály (1915-1989), Tiszaalpár. A Népműveszet Mestere, hangszerkészítő, citerás, tekerős, klarinétos. HANKÓCZI 2007: 36; SZERÉNYI 2003: 3. KASZA Dániel gyűjtése.
  ¹⁰NM 121093; NM 134984; NM 142198; NM 51.45.1; NM 60.121.17;
  ¹¹1908-ban született Kiskunfélegyházán. Multiinstrumentalista parasztzenész volt. HANKÓCZI: 2007: 113.
  ¹²Az ezen átfűzött bőgőhúr(ok) finom hangolásához használt, sakk-paraszt figura-szerű, általában 3 cm magasságú esztergált fahenger.
  ¹³HANKÓCZI 2007: 113.
  ¹⁴HANKÓCZI 2007: 18 – 19; BERLÁSZ (LAJTHA) 1997: 230.
  ¹⁵A recsegő már 1949-ben is hiányzott a tekerőről, pedig ez a hangszer egyik legfontosabb része. A recsegőhúrba akasztott recsegő - a tekerős játékmódból kifolyólag - pattog a hangszer, lucfenyőből készült tetején (ez adja jellegzetes ritmushangját), ami egy idő után kisebb sérülést is okoz a rezonánson.
  ¹⁶HANKÓCZI 2007: 39 – 40.
  ¹⁷SÁROSI 1998: 50.
  ¹⁸14 db egész hangot (g-disz’) és 9 db félhangot (fisz-cisz’) megszólaltató billentyű, kóta. (A hagyományos, esz-klarinéthoz igazodó, B-hangolásban értendő)
  ¹⁹SZERÉNYI 2003: 10.
  ²⁰HANKÓCZI 2007: 17. BERLÁSZ (LAJTHA) 1997: 231.
  ²¹NM 139354; BRAUER-BENKE 2010: 324.
  ²²BIRINYI 2017.
  ²³BERLÁSZ (Lajta) 1997: 232.
  ²⁴HANKÓCZI 2007: 19 – 22.
  ²⁵Bársony Mihály „találta fel” a dupla dallamhúros magyar tekerőt az 1970-es években. Ez speciális billentyűrendszert igényel. Ezt megelőzően nem létezett ilyen rendszerű magyar népi tekerő. Zenetudományi Intézet, Mg - 04431B, 0:46-01:10.
  ²⁶Lásd: 10. lábjegyzet.
  ²⁷BERLÁSZ (LAJTHA) 1992: 229. HANKÓCZI 2007: 19.
  ²⁸SÁROSI 1998: 52.


Szakirodalom
BERLÁSZ Melinda
   1992    BERLÁSZ Melinda (szerk.:) LAJTHA László összegyűjtött írásai I. Budapest: Akadémia Kiadó. 228-233.
BIRINYI József
   2017    A hagyomány látvány és „hallvány” szemléletének párhuzamai. Kézirat.
BRAUER-BENKE József
   2010     Népi hangszereink történet-néprajzi vizsgálata. Doktori disszertáció. 316-331.
HANKÓCZI Gyula
    2007     A tekerőlantról. Dalok öt húron. Budapest: Timp Kiadó.
SÁROSI Bálint
   1977    Tekerő. Szócikk. In ORTUTAY Gyula (szerk.:) Magyar Néprajzi Lexikon. Budapest. 232 – 234.
   1998    Hangszerek a magyar néphagyományban. Budapest: Planétás Kiadó. 49 – 58.
SZERÉNYI Béla
    2003     Két tanulmány. Budapest. n.i.

Források
A Kecskeméti Katona József Múzeum leírókartonja (ltsz: 1187.)
Kasza Dániel gyűjtése
   2022-2023.     Szóráth János (1936), a Népművészet Mestere, citerás, klarinétos. Tiszaalpár (Bács-Kiskun vm.).
Néprajzi Múzeum
    NM 121093; NM 134984; NM 142198; NM 51.45.1; NM 60.121.17; NM 139354
Zenetudományi Intézet
     Mg - 04431B. 0:46 – 01:10.