A kecskeméti szárazmalmok nyomában

(Megjelent a Hírös Históriák 2021. őszi számában)

Ma már csak kevés közvetett nyomát találni Kecskemét egykori szárazmalmainak, pedig évszázadokon keresztül a városkép elidegeníthetetlen részei voltak a „nagy, tertyedt, gömbölyű tetejű nádpaloták” – ahogy Jókai találóan jellemezte őket. Akárcsak minden nagy alföldi város, mely távol feküdt a folyóvizektől, a „puszták metropolisza” is nagyszámú szárazmalommal élt együtt történelme folyamán. A mindennapi kenyérhez szükséges liszt előállításával a malmok a korabeli lakosság alapszükségletét elégítették ki. A gabonaőrlés ugyanis vagy a magánházaknál történt kézimalmok segítségével, fáradtságos munkával, vagy állati erővel működő szárazmalmokban, ahol bár vámot kellett fizetni, mégis kevesebb fáradtsággal jobb minőségű liszthez jutott az egyszeri ember.

Vajon hogyan is néztek ki ezek a városképet évszázadokig meghatározó malomépületek? Mivel e szerkezetek igavonó állatok (általában lovak, esetleg marhák) vonóerejének felhasználásával áttételesen forgatták meg a malomköveket, ezért a malom fő alkatrésze egy ehhez mérten nagyméretű fogaskerék volt, amelybe az állatokat befoghatták. A nagykerék közepén állt egy szépen faragott függőleges gerenda, a bálvány. Ez volt a nagykerék tengelye, melyhez vízszintes küllők és átlós merevítőfák ún. karfák kapcsolták a kerék ívét, amelybe méretétől függően 340–470 keményfa fogat erősítettek. A nagykerék szerkezete tehát kör alakú és a merevítők miatt sátorszerű volt, ezért egy magas, csúcsos tetejű, kör vagy sokszög alaprajzú, akár 15 méter átmérőjű ún. keringősátor – egyszerűbben keringő – épült fölé az időjárás viszontagságai ellen. A fogaskerék küllői közé fogott állatok hosszan keringtek benne, innen az elnevezés. Fáradtságos és monoton munka volt a befogott igásjószágé, nem véletlenül nevezték e malmokat „lónyúzónak” is. Jellemzően az alföldi szárazmalmokban az állatok a kerékkel egy szinten jártak körbe, nem pedig a kerék alatt vagy fölött, ezért nevezzük ezt a típust alföldi középenhajtós szárazmalomnak.

A nagy fogaskerék egy kis orsóhoz csatlakozott, mely két fa korongból vagy tányérból állt, amit 8-10 kis faoszlop, ún. cséve kötött össze, ezek közé akadtak be a nagykerék fogai. Ez az orsó hajtotta meg a felette lévő malomkőpár felső malomkövét. A malomkövek a kerengőhöz épített malomházban foglaltak helyet az ún. kőpadokon. A kőpad vagy őrlőszék tulajdonképpen a malomköveket tartó fából ácsolt állvány, ennek tetején kellett a gabonát a garatba önteni, mely az őrlőkövekhez továbbította azt. Egy malomházban általában 2 kőpad állt 2 malomkőpárral. A malomházhoz ritkán még egy helyiséget csatoltak, ahol a molnár lakhatott, ez főleg a városszéli malmoknál fordulhatott elő. Ezen túl is változatos volt a kialakításuk: egy keringőhöz több malomház is épülhetett többféle őrlőszerkezettel (olajsutu, árpahántoló, kendertörő stb.) vagy egy nagyobb malomházhoz is épülhetett több keringő.  A kerek járószínek hagyományosan teljesen faszerkezetűek voltak, míg a csatlakozó malomházak többnyire vertfalból vagy vályogból épültek, de készülhettek fából is. A 19. században jelentek meg a „kőlábasnak” nevezett, téglából épült szárazmalmok, ekkor már a keringő oszlopai is téglából épültek, jóval tartósabb és kevésbé tűzveszélyes épületeket hozva így létre.

E szárazmalmoknak egykor a tájékozódásban is központi szerep jutott, utcanevek hiányában igazodási pontként jelölték meg őket, ahogy ezt Szokolay Hártó János 1846-ban kiadott várostörténeti művében leírta: „ekként szoktak valakit utasí¬tani: mennyen a’ Ladányi, Rozgonyi, Deák, malma felé ’s a’ t. ott találja; keresse kend a’ város, a’ Kis József vagy Rúz malom körül, ’s ott lakik;” Ez a kitüntetett figyelem annak volt köszönhető, hogy a városi szárazmalmok általában kereszteződésekben, teresedéseken épültek egyrészt a jobb megközelíthetőség, másrészt a szekérrel érkező őrletők helyigénye miatt, akik gyakran kényszerültek várakozásra. A tanácsi jegyzőkönyvek szerint már 1592-ben előfordult, hogy az őrletők között tettlegességig fajult a sorban állás miatti türelmetlenség: "Thatár Miklósné bírságban marad, hogy a malom sorra jutni őt nem engedő Csebe Jánost megszidja, emez viszont azért, hogy amazt megverte.” Az ilyen kirívó esetek ellenére malomalja, ahol az őrletők várakoztak, s megbeszélték a világ dolgait, mint közéleti fórum vetekedett a kocsmákkal – mint látjuk akár nézeteltérésekkel is fűszerezve a közösségi élményt. Sőt Kecskeméten egy 1801-es forrás szerint a tizedek (kerületek) gyűléseit – régi hagyomány szerint – a szárazmalmok keringősátorában tartották, tehát mindenképp fontos helyszínei voltak a közösségi életnek. Emellett a malom szakrális térként is működött, hiszen itt őrölték lisztté az életnek is hívott búzát, a középkorban azilumként, menedékként is szolgált, akárcsak a templomok. Ehhez mérten a malombelsők nem nélkülöztek némi ünnepélyességet sem, tudniillik a malomházban szépen faragott kőpadelőket láthatott a betérő.

A kőpadok elejét alkotó deszkákat, vagyis a kőpadelőt Kecskeméten és a Kiskunságban díszes fafaragások díszítették, rozmaringkoszorúban ágaskodó oroszlánok, kápolnák, keresztek, kelyhek és címerek társaságában verses rigmusok meséltek a malmok születéséről. Egy „kőpadelő-vers” Madarassy László néprajzkutató leírásában maradt fenn: „ 1812. Szentkirályi ébresztette — Ferentzy úr építtette — Bőszén János felemelte — 30-ad nap septemberben — A fent írott esztendőben.“ A szövegek a malomfaragót, az építtetőt és az építés vagy felújítás idejét is megnevezték, akárcsak mint az itt bemutatott fotón szereplő malombelső. Jelenlegi tudásunk szerint ez az egyetlen fennmaradt felvétel, amely egy kecskeméti szárazmalom kőpadját mutatja be. Ez áll rajta: SZÉL IMRE ÚR KÉSITETE UJRA EZ MALMOT AZ 1857 ÉVBEN. SE 20 KOVÁCS JÁNOS ÁLTAL.

Érdekesség, hogy Kecskeméten, de talán máshol is a Duna–Tisza közén létezett olyan hagyomány, melynek keretében a keringősátor csúcsán lévő pózna tetejére a tulajdonos vallása szerint, ha az katolikus volt kereszt került, ha protestáns akkor csillag vagy gömb formájú faragvány. A szárazmalmok teteje akárcsak a házaké kezdetben náddal volt fedve ám a várost sújtó számos tűzvész tapasztalatából kiindulva a városi tanács az új malmok építésénél előbb a nádfedést tiltotta meg és tette kötelezővé a zsindelyezést, majd az 1819-es nagy tűzvész után a városban zsúfoltan álló malmok egy részét kitelepíttette a városárkon túlra. Az ekkor készült malomfelmérés a város belterületén álló összes malmot véleményezte, s amelyek a házak között tűzveszélyes helyen álltak azoknak „kimozdítását” indítványozta. Új malmok építését a belvárosban ekkor már tilalmazták. Így az egykori városárok helyén létrejött körút mentén számos „malombokor” jött létre, ahol 2-3 malom is állt egymás mellett.

Ezzel együtt még az 1856-os malomösszeíráskor is több mint 50 malom állt a körúton belül, ebből is látszik, hogy ezek a malmok vagy elődeik még a 18. század folyamán épülhettek. Ha egy malomnak mindenképpen mennie kellett, az sem okozott nagy terhet a tulajdonosnak. A szárazmalmok nagyrészt faácsolatok lévén viszonylag könnyen költöztethetőek voltak. A fentebb idézett kőpadelő felirata sem biztos, hogy egy egyszerű felújításra utal – az „újrakészítés” egy áttelepítésnek is állíthatott emléket. Ezek mellett az új építésű malmok időtálló anyagokból készültek, 1850-ben már olyan szárazmalom épült a Vágó kapuban (a mai Mária körút és a Vágó utca találkozásánál) amely téglából épült és cseréppel fedték. A 19. században Kecskemét városa a pusztáin lévő csárdái és kocsmái mellett szintén kőlábas szárazmalmokat építtetett, melyek még a 20. századot is megérték. Emellett a városban is fennmaradt néhány régi malom, különös módon még az 1906-os építkezési szabályrendeletben is benne maradt, hogy a külvárosi malmok nádtetejének javítása megengedhető. Igaz ekkor már alig voltak szárazmalmok Kecskeméten, noha nagy múltra tekinthettek vissza.

Magyarországon már a 15. században bizonyosan számolhatunk szárazmalmokkal, Kecskemétről az első adat 1562-ből származik, ekkor egy török összeírás szerint 20 malom után fizettek adót. 1597-ben 16 malom molnárját bírságolták meg a malomvéka kicsiny méretéért – vagyis a molnárok csaltak a mennyiségekkel s kevesebb adót fizettek a városnak, melyet lisztben kellett leróni. Ebből a tanácsi jegyzőkönyvi bejegyzésből és a török adóösszeírásból is az következik, hogy átlag 20 malom volt Kecskeméten a 16. században. Száz évvel később már pontosabb adat került elő a malmok számáról – 1690-ben 34 adózónál 38 malmot írtak össze, ha a város malmait is beleszámoljuk 40 körül lehetett a számuk. A 18. században a béke hatására bekövetkező lakosságnövekedés és gabonakonjunktúra hatására robbanásszerű növekedésnek indult a malmok száma. 1788-ban 95 malmot írtak össze a városban, ekkor a majd 23 000 főt számláló Kecskeméten átlag 240 lélekre jutott egy malom. Összehasonlításul Debrecenben 1799-ben 102 szárazmalom volt, itt 285 lélekre jutott egy malom, a város lakossága 1787-ben majdnem 30 000 főre rúgott. Megállapítható tehát, hogy átlagosan egy szárazmalom elégítette ki 260 fő őrlési szükségletét egy alföldi városban a 18. század végén. A kecskeméti malmok száma viszont később sem változott jelentősen, ugyanis 1857-ben 92 malmot írtak össze, ekkor már a lakosság növekedése miatt átlag 430 emberre jutott egy szárazmalom. Azt gondolhatnánk szinte „malomínség” alakult ki a városban, azonban a haladás szelleme és a technika ördöge közbeszólt.

Az 1830-as évek végére a polgárosodás megjelenésével igény jelentkezett olyan pékárukra, melyekhez nagyobb mennyiségű finomlisztre volt szükség. A malmokban általában „parasztra” őröltek, vagyis benne hagyták a korpát a lisztben, amit aztán ki-ki otthon szitálhatott, de ez időrabló és fárasztó munka volt. Korábban is léteztek mechanikus szitákkal felszerelt, ún. pitlés szárazmalmok, de sosem volt belőlük sok, főleg a pékek számára dolgoztak. 1790-ben Hirhager Mátyás pék az udvarában építtetett pitlis malmot, mely azonban 1844-ben már nem működött, ugyanis Klingert János arra hivatkozva kért engedélyt „finomabb lisztet készítő” malom felállítására, miszerint a városban ez hiányzott. Ez a finomlisztet készítő szerkezet nagy hasznot hozhatott, mivel 1848-ban Klingert gőzmeghajtásúvá alakíthatását kérelmezte. A szellem kiszabadult a palackból: Kecskemét első gőzmalma 10 évvel később, 1858-ban Klingert telkén, József gőzmalom néven meg is kezdte működését, melyet 1870-ben követett a Kecskeméti Gazdasági Gőzmalom munkába állása.

A szárazmalom-tulajdonosok bőrükön érezték a szelek változását. Klingert gőzmalom építési folyamodványa idején a városi tanácshoz fordultak, hogy vagy vegye be őket részvényesként, vagy engedjen betekintést gőzmalma műszaki dokumentációjába, amely kérelmük elutasításra lelt. A szárazmalmok ettől kezdve olyan lépéshátrányba kerültek, amelyet már nem lehetett leküzdeni. A gőzmalom több, olcsóbb és az új elvárásoknak jobban megfelelő lisztet tudott előállítani, így a városi szárazmalmok számára elkezdődött az elmúlás haláltusája. 1872-ben tizedenként összeírták a városi szárazmalmokat, az eredmény lesújtó volt: 51 malomból csak 38 volt működőképes, utóbbiakra is általánosan alkalmazható volt az egyik összeíró találó jellemzése: „1 Hóba sem keres egy véka gabonát”

A pusztulás mértéke és sebessége sokakat meglepett. Madarassy László néprajzkutató 1928-ban Szabó Kálmán múzeumigazgatót meglátogatván, megütődve konstatálta, hogy azon szárazmalmokból, melyekben még 1906-ban néprajzi gyűjtést végzett – hírmondóban se maradt. Kecskemét utolsó szárazmalmának keringősátrát – mely a Széchenyi körút menti „hármasmalom” utolsó megmaradt tagja volt – 1926-ban bontották el. Ezzel a malmot megszüntették, mely már évek óta nem működött, de malomháza még állt egy ideig. A szárazmalmok sorsára jellemző volt, hogy a malomházat szükséglakássá alakítva használták később, de a 20. század végére ezek is eltűntek.

Szabó Kálmán, kecskeméti múzeumigazgató az utolsó pillanatban még sok tárgyat gyűjtött az elpusztult szárazmalmok eszközkészletéből, melyeknek nagy része a II. világháború viharaiban megsemmisült, eltűnt. Ma a Kecskeméti Katona József Múzeum Néprajzi gyűjteményének unikális kincsei a megmaradt eszközök. Ilyenek a módlafák, melyek a szárazmalom kerekének javításában játszottak szerepet, ezek adták meg a nagykerék fogainak méretét és a fogak egymáshoz mért távolságát. Gyakran apáról-fiúra, mesterről mesterre hagyományozódtak, a malomácsok szerszámkészletének legjobban megbecsült darabjai közé tartoztak.

Bezsenyi Ádám