A lengyel-magyar barátság napja

A magyar Országgyűlés 2007. március 12-én, a lengyel Szejm március 16-án nyilvánította határozatban ünnepnapnak március 23-át, a lengyel-magyar barátság napját. Azóta minden évben közösen emlékezünk a két ország között kialakult példás együttműködésre, a kölcsönös segítségnyújtás emberfeletti példáira. Most kollégánk, Hajagos Csaba történész kutatásaiból osztunk meg Önökkel egy igazán szívbe markoló történetet, amely az 1939. őszén történt eseményekhez kapcsolódik:

„Dusnokon járva Mindszenti István polgármester úr és munkatársai ajánlottak számomra az egykoron ide menekült lengyel állampolgárok leszármazottai közül egy olyan férfit, aki komoly betegséggel küzdve, ettől függetlenül nyílt szívvel fogadott, mint számára teljesen ismeretlen személyt, aki a lengyel menekültek után érdeklődik. Miután betoppantam a Visnyovszki János úrhoz, a "lengyel" szó hallatára pattant is ki betegágyából és hozta a régi pénztárcát, és a szaloncukros dobozt, amelyből előkerült az alábbi igazolvány és néhány fotó, illetve dokumentum. Nem mindennapi történet tárult elém.

„Édesapám, Wiszniowski Henrik János Potoczekről [a lengyel és a cseh határ mellől] 1939. szeptember 20-án menekült Magyarországra, az esztergomi menekülttáborba, ahonnan Dusnokra helyezték. Itt beszállásolták a Rózsa Ferenc utca 1. szám alatt élő Hodován Jusztinához, akivel később összeházasodtak.” – mondta Visnyovszki János teljes természetességgel. A ház, ahol a család élt, ma is áll a Rózsa Ferenc utca 1. szám alatt, igaz, már nincs a tulajdonukban, de én elmentem a helyszínre és lefotóztam az utókornak, ugyanis ez a ház nem csak a Visnyovszki család történetét őrzi, jóval több attól. Két nemzet, két ember élete összefonódásának helyszíne, amelynek emlékét meg kell őriznünk az utókor számára. A dusnoki történet csak megerősíti Mitrovits Miklós történész kollégámnak a lengyel-magyar barátság kapcsán megfogalmazott gondolatát. Idézem: „[…] a magyar–lengyel barátság nem mítosz, nem üres frázis, hanem Európa történelmének legszebb fejezete.”

Hajagos Csaba