Egy kecskeméti etnográfus a Kiskunságon – Madarassy László

A 20. század elején a néprajzi kutatás és gyűjteményezés hőskorában Kecskemét etnográfiai aranybányájának számított az ekkor még a város határába tartozó puszták hagyományos nagyállattartása. Ehhez mérten nagy volt iránta az érdeklődés budapesti tudóskörökben, az interdiszciplináris szakember (korabeli elnevezéssel polihisztor) Herman Ottó a pásztorkodásról írván kecskeméti adatokra is támaszkodott, melyeket egyébként a polgármester és régész Kada Elek szolgáltatott neki. Hiába, a magyar tudományosság gyors fejlődése még a 20. század elején is sokrétű tudással bíró szakembereket követelt. Mellettük azért megjelentek már az egy tudományágon belül munkálkodó szakemberek is, ilyen volt a néprajztudós Madarassy László is. Édesapja – szintén Madarassy László – Jókai tollára való életutat befutó világutazó tudós, táblabíró, ügyész, irodalmár, nem mellesleg Herman Ottó jó barátja volt. Ifjabb László Kecskeméten született 1880-ban, Kiskunfélegyházára járt középiskolába, bölcsészdiplomája megszerzése után a Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályán kötött ki, ahol az ősfoglalkozások tárát (ez alatt akkoriban Herman Ottó munkássága következtében a pásztorkodást és a halászatot értették) bízták rá.

Ekkor jött a felkérés szülővárosából, vagyis egész pontosan Kada Elektől a Nemzeti Múzeum felé, mely arra irányult, hogy küldjenek helybe egy szakembert, aki városi múzeum számára néprajzi anyagot gyűjtene. Mit tesz Isten, ez a tudós Madarassy lett, s mint a kezdő tudósok általában, a gyerekkori kötődések által meghatározott úton kezdett el haladni. Így fordult figyelme a Duna-Tisza közi népélet, azon belül is a pásztorkodás felé, nyilván Herman Ottó hatásának is köszönhetően. Bár a gyűjtési felkérés Kecskemét egészének népéletére vonatkozott, tudósunk a fentiek miatt – és mert a hagyományos pásztorélet ekkor megszűnőben, tárgyi kultúrája eltűnőben volt – ő csak erre a területre koncentrálta kutatásait.

Madarassy így 1905-1906-ban nyakába vette a Kiskunságot – melyhez néprajzilag Kecskemét határát is sorolta – és a korabeli módszereknek megfelelően néprajzi gyűjtésbe kezdett. Vagyis tárgyanyagot gyűjtött a Kecskeméti Városi Múzeumnak, fotóanyagot a Nemzeti Múzeumnak, valamint szókincset, folklórt, adalékokat a saját jegyzeteiben (gyűjtőnaplóit és fotográfiáit ma a Néprajzi Múzeum őrzi). Miután a tradicionális pásztorépítmények ideiglenes jellegűek, ezért ezek semmisültek meg leghamarabb, ahogy a nagyállattartás helyszínei kezdtek megszűnni. Emiatt főként a cserényeket és egyéb pásztorszállásokat fotografálta, valamint a tárgyanyag nagy részét is ezeken a helyszíneken gyűjtötte. Kiskunsági gyűjtőútjain felkereste Kunszentmiklós, Szabadszállás, Kecskemét pusztáit, emellett Orgoványt, Peszéradacsot és Baracsot is.

E gyűjtőutak eredményeként a kecskeméti múzeumba került tárgyanyag jelentős mennyiségű lehetett, ám mostoha sors várt rájuk, ugyanis a II. világháborúban a gyűjtemény nagy része megsemmisült, így ma már nehéz képet alkotni arról, milyen lehetett ez a maga korában is figyelemre méltó kollekció. A pusztulás ellenére több mint 50, beazonosíthatóan Madarassy gyűjtéséből származó tárgy található a Kecskeméti Katona József Múzeum néprajzi gyűjteményében. Ezek klasszikus pásztortárgyak: díszes szolgavasak (amelyre a bográcsot akasztották), faragott kásakavarók (mellyel a bográcsban főtt ételt keverték), billogvasak (az állatok megjelölésére szolgáltak), csengőszíjak díszes csatjai, valamint ivókolompok. Ez utóbbi a kiskunsági pásztorkodás különleges tárgytípusa: ha egy kolompnak kiesett a nyelve, egy ügyesebb kováccsal fület erősíttettek az oldalára és pohárként használták, jellemző példája ez a korabeli újrahasznosításnak.

Madarassy az ivókolompokról már 1906-ban megjelentetett egy írást a Néprajzi Értesítőben, ám gyűjtőútjának nagyobb összegzése az 1912-ben megjelent Nomád Pásztorkodás a kecskeméti pusztaságon című, önálló kötetként is megjelent tanulmánya. Ebben történeti kontextusba helyezi a kiskunsági pásztorkodást, elemzi a pásztorok társadalmát, származását, legrészletesebben azonban a pásztorépítményekkel foglalkozik, az itt leírtak a téma alapkutatásának számítanak, tudományosan ma is megállják a helyüket. Emellett megemlítendő, hogy Herman Ottó felfogásából kiindulva Madarassy is nomád ősfoglalkozásként mutatja be a legjobb esetben is csak félnomád, de leginkább transzhumáló kiskunsági nagyállattartást, melynek alapjai inkább a 15. században keresendőek, mintsem a honfoglalás korában.   

Tudományos munkássága később is úttörő jelentőségű volt, emellett szervezetileg is sokat dolgozott a magyar néprajztudomány fejlesztéséért. Főtitkára volt a Magyar Néprajzi Társaságnak, szerkesztette annak lapját az Ethnographiát, és volt a Néprajzi Múzeum igazgatói posztján is, megbecsült néprajztudósként hunyt el 1943-ban.

Bezsenyi Ádám