Nemzetközi táncnap

„Az igazi magyar táncznak, - melyet a romlatlan kecskeméti népnél is föl lehet találni – fő alkotó részei: nemes büszkeség, ihletett lelkesedés, kellem és báj, az indulatok, szenvedélyek hű kifejezése.” – olvashatjuk az 1853-ban kiadott Magyarország és Erdély képekben című mű I. kötetében:

A zene, a tánc fontos szerepet töltött be a falusi ember életében.  Átszőtte, színesebbé tette a hétköznapjait, ünnepeit. A különböző táncalkalmak jelentették az ismerkedési lehetőségeket, valamint a falusi közösségen belüli érintkezés társas formáit is. 

Kecskeméten és környékén, mezőváros jellege miatt igen hamar elkezdtek polgárosodni és kiszorulni a régies tánctípusok és hagyományok.

Dr. Martin György neves tánctörténészünk, néprajzkutatónk, zenefolkloristánk a Kiskunság déli részét „ismeretlen” és „feltáratlan” területként értelmezte, „fehér foltnak” tekintette. Való igaz, a Kecskemét környéki táncok rendszerezett felgyűjtésére csak a 20. század közepén került sor, így csak kevés hiteles forrás maradt fenn. A legújabb értelmezések azt mutatják, hogy a Kiskunság legpontosabban a középső vagy tiszai táncdialektusban helyezhető el. 

A táncalkalmak biztosították a táncszokások keretét, lehetőséget adva a lebonyolításra. Alakulhattak spontán, lehetett szó alkalmi összeállásról, vagy szervezettebb formáról, mint amilyenek a bálak is voltak. 

Egy szabadszállási gyűjtésben olvashatjuk, ahol elsőként Gönyey Sándor gyűjtött 1953-ban és jegyezte le a táncokat és szokásokat:

„Régen nem volt olyan sok táncalkalom. Ujévkor a béresek bálja volt, a cselédség egy heti szabadságot kapott, ez volt a főünnepjük. A gazda, aki szerette a cselédjét, elment a bálba. Tanyán voltak, ugynevezett „padkaporos” bálok. Összementek három-négy tanyából a fiatalság, és akkor egyik tanyában tartották a padkaporos bált. Ebbe mindenki ment, vasárnap esténként, télen. Ősszel októberben volt a rekruták bálja, amikor berukkoltak. Húsvétkor, pünkösdkor is volt bál, ősszel szüretkor volt a szüreti bál. Batyus bál is volt farsangban.”

A következő táncokat, tánctípusokat ismerték és mesélték az adatközlők: a verbunkot, az eszközös táncok közül a botolót (kanásztáncot), a csárdást, a lassút és frissest, leánykarikázót, lakodalmi táncokat, a négyeselést, vagy „négyesölést”. 

A régió táncaiból kiemelkedő szerepet játszott a verbunk, a körverbunk, melyet néhány településen „jászverbunkosnak” is neveztek. Főleg lakodalom alkalmával járták nagy körben. Kürti László írja, Kiskunság táncai című tanulmányában, hogy kuriózumként értékelhetjük azt az adatot, miszerint létezett a szabadszállási jászverbunknak vegyes, férfi-nővel járt páros változata.

 „Jászverbunkosokat jártak lakodalmakba, aki el tudta járni, nagyon szépen járta. Tambura volt s még sok helyen van ma is. Tollal nyomkodják, olyan hangos, hogy egy is elég. Juhászok nagy bálokat csaptak. Kevertek be véres hurkákat, egymást kenték be vele és boldogok voltak, hogy melyik milyen lett.” 

 „Körbeálltak, a cigány középen muzsikált és egy ember kezdte. Azután a többi belevegyült, asszonyok, férfiak vegyesen. Előre hátra jobbra-balra rakták a lábukat, hegyezve lábujjhegyen és talpon is mikor hogy kívánta az a tánc. És amikor a közepére értek, megaprózták a táncot, megdobbantottak. Hosszan táncolták ám azt a jászverbunkost. Sokféle figurája volt neki.”

A szabadszállási gyűjtéseknek köszönhetően igen kerek kép bontakozik ki a helyi tánckultúráról. 

A csárdást sokféle változatban ismerték és sokféleképpen nevezték. A tempó szerinti elnevezések a következők: gyors csárdás, frisses, friss, csárdás, sima csárdás, négyeselés („négyesölés”). 

Szintén Szabadszálláson: 

„Bálba, 40 éve járták a „Négyesölést”. Körbe állva férfi, nő felváltva négyen-hatan-nyolcan is a jobb láb elül beljebb balhátul kijebb és igy lépkednek körbe haladva, jobb lábbal egész talpon, ballal lábujjhegyen. Előbb lassu, azután gyors forgásban.” 

„Magyar csárdás volt a legkedvesebb, volt neki lassuja, utána frisse és ropogós csárdás. Ez ment dudára is, András bácsi volt a furulyás, aki vak volt és hosszu bottal ment. Megtörtént, hogy volt citera is, avval mulattak reggelig.”

„De járták a kanásztáncot is, letettek egy ostort s azon át táncoltak.”

Napjainkra vonatkozóan, a teljesség igénye nélkül, a Kiskunság táncainak rekonstruálásával, gyűjtésével, visszatanulásával és színpadi bemutatásával, valamint a régi kecskeméti viseletek felkutatásával kapcsolatosan, kiemelkedően Bedőcs Józsefet és Bedőcsné Szabó Ritát, a Kecskemét Táncegyüttes egykori vezetőit és összegző, gyűjtő munkájukat kell megemlíteni. Később Lukács László és felesége Lukácsné Haránt Eszter vették át az együttes vezetését, akik szintén végeztek kutatást a témában és gyűjtéseket a környéken. Böde István Gábor, 2015-ben írott szakdolgozatában részletezi Kecskemét és környéke tánchagyományát, akire nagy hatással volt családja, különösen a tanyavilágában, Kisfáiban élő nagyszülei. 

Jelenünkben a táncok átörökítése, megtartása szempontjából nagyon fontos munka azok továbbadása, minél pontosabb elsajátítása és elsajátíttatása a fiatalabb generáció tagjaival. Az említett személyek és sokan mások odaadó, együttes, értékmentő és értékteremtő munkája ez, mely Kecskemét és környéke tánchagyományának megmaradását hivatott segíteni.

Szabó Kocsis Zsuzsanna